• Tartalom

6/1998. (III. 11.) AB határozat1

1998.03.11.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenessége utólagos vizsgálatára irányuló bírói kezdeményezés alapján meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárás során keletkezett iratokból másolat adásáról szóló 4/1991. (III. 14.) IM–BM együttes rendelet (a továbbiakban: Rendelet) 4. § a) és c) pontja, valamint a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a
továbbiakban: Be.) 114. §-ának (4) bekezdése második mondata a terhelt, a védő, a védő jogait élvező törvényes képviselő, illetve a törvényes képviselő helyébe lépő eseti gondnok vonatkozásában alkotmányellenes; ezért e rendelkezéseket az Alkotmánybíróság 1998. december 31. napjával megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság a Rendelet 4. § b), d) és e) pontja tekintetében a kezdeményezést elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Rendelet 4. § a) és c) pontja a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa előtt folyamatban lévő KB.III.002/1997. sz. ügyben a terheltek és a védők tekintetében nem alkalmazható.
Ezt a határozatát az Alkotmánybíróság a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
A Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa az előtte KB.III.002/1997. számon folyamatban levő büntetőeljárásban az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 38. § (1) bekezdése alapján – az eljárás egyidejű felfüggesztése mellett – az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezte. Végzésében annak megállapítását kérte, hogy a büntetőeljárás során keletkezett iratokból másolat adásáról szóló 4/1991. (III. 14.) IM–BM együttes rendelet 4. §-ában foglalt rendelkezés alkotmányellenes.
A Rendelet 1. § (1) bekezdése szerint a büntetőeljárás során keletkezett iratokról – ideértve az eljáró hatóság által beszerzett, illetőleg a büntetőeljárásban részt vevő személyek által becsatolt iratokat is – az a hatóság, amely előtt a büntetőeljárás folyamatban van a terhelt, a védő, a törvényes képviselő, a sértett, a magánvádló, a magánfél, az egyéb érdekelt, valamint a sértett magánfél és az egyéb érdekelt képviselője kérésére nem hiteles másolatot, külön kérelmére hiteles másolatot ad. A Rendelet 4. §-a ehhez képest a következő kivételeket állapítja meg: ,,Nem adható másolat a) az államtitkot, illetőleg szolgálati titkot tartalmazó iratról, b) az eljáró hatóság határozatának tervezetéről, c) arról a tárgyalásról, illetőleg a tárgyalásnak annak a részéről készített jegyzőkönyvről, amelyről a nyilvánosságot kizárták, d) a bíróság tanácsülési jegyzőkönyvéről, e) a kisebbségi véleményen lévő bíró írásbeli véleményéről.''
A kezdeményező álláspontja szerint a Rendelet 4. §-ának alkalmazása sértené a védelemhez való jog alkotmányos büntetőeljárási alapelvét, és így az Alkotmány 2. §-ának (1) bekezdését és 57. §-ának (3) bekezdését, valamint a Be. 6. § (1) és (2) bekezdését. Ebben az összefüggésben a kezdeményező hivatkozott az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosának 1997. október 1-jén kelt jelentésére is, amely a Rendelet 4. §-ának a védelemhez való joggal való konfliktusa miatt alkotmányos aggályokat állapított meg.
Az Alkotmánybíróság eljárása során megállapította, hogy a kezdeményezéssel érintett jogszabályi rendelkezések szoros tartalmi összefüggésben állnak a Be. 114. §-ának (4) bekezdésével. A Be. 114. §-ának (4) bekezdése szerint: ,,Az államtitkot vagy szolgálati titkot tartalmazó irat csak a hatóságnál kézbesíthető. A címzett az iratot nem viheti magával, részére titkos adatot nem tartalmazó kivonatot kell adni. Hirdetményi úton is ilyen kivonatot kell kézbesíteni.'' Ezért az Alkotmánybíróság az alkotmányossági vizsgálatot a Be. 114. §-ának (4) bekezdése vonatkozásában is lefolytatta.
II.
1. A kezdeményezés a Rendelet 4. §-át a maga egészében a védelemhez való joggal ellentétesnek tartja és támadja. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a kezdeményezés tartalma szerint csupán a 4. § a) és c) pontjára vonatkozik, hiszen a védelemhez való joggal csak a 4. § a) és c) pontja hozható összefüggésbe, amelyek szerint nem adható másolat az államtitkot, illetve szolgálati titkot tartalmazó iratról, illetve arról a tárgyalásról vagy annak részéről készített jegyzőkönyvről, amelyről a nyilvánosságot kizárták. A b), d) és e) pont a kezdeményezett alkotmányossági vizsgálat szempontjából irreleváns. Ezért azok tekintetében az Alkotmánybíróság a kezdeményezést elutasította.
Ugyancsak megállapította az Alkotmánybíróság, hogy a Rendelet 1. §-a szerint iratmásolat kérésére jogosultak közül ebben az eljárásban csak a terhelt, a védő, illetve a fiatalkorú elleni büntetőeljárásban a védő jogait élvező törvényes képviselő tekintetében vizsgálható a védelemhez való jog sérelme. A védő iratmegtekintési jogára a terhelt iratmegtekintési joga irányadó [Be. 52. § (3) bekezdés és 44. § (4) bekezdés], és ehhez igazodik a fiatalkorú elleni eljárásban a törvényes képviselő, illetve a törvényes képviselő helyébe lépő eseti gondnok iratmegtekintési joga is (Be. 299., 300. §). Ugyanígy a Be. 114. §-ának (4) és (5) bekezdése vonatkozásában is csak a terhelt, a védő és a fiatalkorú elleni eljárásban a törvényes képviselő (eseti gondnok) az, akinek a védelemhez való alkotmányos joga sérülhet.
Az Alkotmánybíróság tehát arról hoz határozatot, hogy a Rendelet 4. § a) és c) pontja, illetve a Be. 114. §-ának (4) és (5) bekezdése sérti-e a terhelt, a védő és a védő jogait élvező törvényes képviselő (eseti gondnok) jogát a védelemre.
2. Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt rámutat arra, hogy az Alkotmány 57. § (3) bekezdésében biztosított védelemhez való jog a terhelt és a védő jogaiban ölt testet. A terheltnek joga van ahhoz, hogy saját magát megvédje, és ahhoz is, hogy választása szerinti védőt vegyen igénybe (akinek költségeit adott esetben az államnak kell viselnie). A védelemhez való jog alkotmányos megítélése csakis a terhelt és a védő jogainak együttes szemlélete alapján lehetséges. Ez a megközelítés összhangban van az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény (a továbbiakban: Emberi Jogok Európai Egyezménye) gyakorlatával. (Vö. X. v. Austria, Appl. No. 6185/73, DR 2, 68; Ensslin and others v. FRG, Appl. Nos. 7572/76, 7586/76, 7587/76, DR 14, 64)
Másrészt azonban a védő a büntetőeljárás önálló személye, jogai nem átruházott jogok, hanem a büntetőeljárás alá vont személy objektív érdekét szolgáló, de önálló eljárási jogosítványok (1320/B/1993. AB határozat, ABH 1995, 683, 685.). Az Alkotmánybíróság már korábban is kiemelte az ügyvédi foglalkozás beágyazottságát az igazságszolgáltatás, valamint az eljárásjogok rendszerébe, továbbá az ügyvédi tevékenység szabályozásának közjogi vonatkozásait [22/1994. (IV. 16.) AB, ABH 1994, 127, 130]. Ebből a sajátos és önálló jogállásból is következik a védelem joga tekintetében többek között meghatározott körben a kötelező védelem, továbbá az, hogy a védő jogosítványai bizonyos esetekben tágabbak lehetnek a terhelténél.
3. A védelemhez való joggal, illetve annak korlátozhatóságával a katonai bíróságok eljárásában, valamint az államtitok és a szolgálati titok védelmében az Alkotmánybíróság már a 25/1991. (V. 18.) AB határozatban foglalkozott, s az akkor hatályos IM utasítások több rendelkezését mind formai, mind tartalmi okból alkotmányellenesnek mondta ki, és megsemmisítette (ABH 1991, 414). E határozat (a továbbiakban: Abh.) megállapításai a mostani ügyben is irányadóak.
Az Abh.-ban az Alkotmánybíróság nem elégedett meg azzal, hogy a védelemhez való jog formálisan biztosítva legyen, hanem egyrészt annak hatékony érvényesülését követelte meg, másrészt kifejezetten kiterjesztette ezt a jogot a terhelt és a védő megfelelő felkészülésére, jogaik gyakorlására. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság a vádirat tekintetében nem tartotta elegendőnek, hogy ,,maga a megismerés biztosított'', hanem kifogásolta, hogy a megismerés biztosítása ellenére a korlátozások miatt a ,,védelemre való felkészülés jelentős mértékben megnehezül''. A határozat leszögezte, hogy a puszta betekintési joggal szemben ,,a vádirat 'birtokolása' alapvető fontosságú a tárgyalásra felkészüléshez mind a terhelt, mind a védő számára'' (ABH 1991, 415, 416).
A védelemhez való jog hatékonyságának jelentőségét más esetben is elismerte az Alkotmánybíróság. Így a fent idézett 1320/B/1993. AB határozat a terhelt rendelkezési jogának korlátozását is alkotmányosnak tartotta a védő feladatának ellátásához szükséges joggyakorlás biztosítása érdekében.
Az Alkotmánybíróság az így kiterjesztett, eredményes működésében tekintett védelemhez való jog korlátozásának alkotmányosságát vizsgálja. Ebben az összefüggésben az Alkotmánybíróság az Abh.-ban elismerte, hogy a büntetőeljárásban szükség lehet az államtitok és a szolgálati titok megfelelő védelmére. Utalt az Alkotmánybíróság azonban arra is, hogy csak a védelemhez való jognak az elkerülhetetlenül szükséges, arányos és a lényeges tartalmat nem érintő korlátozása felel meg az alkotmányosság követelményeinek (ABH 1991, 418–419).
Az Alkotmány 57. §-ának (3) bekezdéséből ilyen módon levezetett követelmények teljes összhangban állnak a védelem jogára vonatkozó nemzetközi kötelezettségeinkkel is, amelyek szerint eleve a védelemhez való jognak ez a tág értelmezése a kiindulópont. Mind a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya [14. cikk 3. b)], mind az Emberi Jogok Európai Egyezménye [6. cikk 3. b)] (a kihirdetett magyar szövegekkel ellentétben) egyező szóhasználattal írják elő a bűncselekménnyel vádolt minden személy számára feltétlenül megadandó ,,minimális'' jogok között, hogy az ,,legalább'' ,,megfelelő idővel és lehetőséggel rendelkezzék védelme előkészítésére'', illetve ,,rendelkezzék a védelmének előkészítéséhez szükséges idővel és eszközökkel'' (az egyezmények szövege szerint: ,,to have adequate time and facilities for the preparation of his defence'', illetve ,,a disposer du temps et des facilités nécessaires a la préparation de sa défense''). Ezek az eszközök vagy lehetőségek pedig felölelnek minden olyan ,,elemet'', amely a büntető felelősség alóli mentesülést vagy a büntetés csökkentését szolgálhatja, s amelyeket a hatáskörrel rendelkező hatóságok gyűjtöttek vagy gyűjthetnek össze. [Vö. Report of the Commission of 14 December 1981, Jespers Case, DR 27 (1982), p. 61, 72.]
4. Teljesen egyértelmű, hogy ezek az ,,eszközök'' és ,,elemek'' magukban foglalják az iratok tartalmának megismeréséhez való jogot. Így van ez nemcsak az említett egyezmények gyakorlatában, hanem – mint a Be.-ben is – általában a büntetőeljárási kódexekben is. Az Alkotmánybíróság a hatékonyság és a védelemre való felkészülés biztosításának követelménye miatt már 1991-ben úgy értelmezte az iratbetekintést, hogy az a puszta megismerésen túl az irat ,,birtoklását'' is magába kell, hogy foglalja.
Az Abh. nyomán megszűnt az iratmegtekintés korlátozása. Az Abh. a védelem jogának egyes konkrét korlátozásait semmisítette meg a betekintési jog gyakorlása, a vádirat, illetve a ,,titkos ügy'' tárgyalásán készített védői jegyzetek ,,birtoklása'' tekintetében. Azok az elvek azonban, amelyek a védelemhez való jog értelmezéséből adódóan ezeket a korlátokat alkotmányellenessé tették, érvényesek a másolatkészítésnek a Rendeletben foglalt korlátozására is. A védelem hatékonysága nemcsak a vádirat, hanem minden, az ügyész és a bíróság rendelkezésére álló irat tekintetében, éppen a védelemre való felkészülés biztosítása érdekében megköveteli, hogy azokat – az alább kifejtett megkülönböztetések szerint – a terhelt és a védő ne csak a bíróságon, a hatóság által használt példányt használva, tanulmányozhassa, hanem azokról kizárólagos használatára szolgáló másolatot kapjon, és azt magával is vihesse.
5. Az Alkotmánybíróság azt a határozatát, hogy a védekezéshez szükséges adatok ,,birtoklása'' a másolatok készítésére, s azok elvitelére, vagyis a bíróságon kívüli használatára is kiterjed, a védelemhez való jog [Alkotmány 57. § (3) bekezdés] ismertetett értelmezésén kívül a tisztességes eljáráshoz való jogra [Alkotmány 57. § (1) bekezdés] is alapozza.
Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt vádat, vagy valamely perben jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. A ,,tisztességes eljárás'' (fair trial) követelménye nem egyszerűen egy a bíróságnak és az eljárásnak itt megkövetelt tulajdonságai közül (ti. mint ,,igazságos tárgyalás''), hanem az idézett alkotmányi rendelkezésben foglalt követelményeken túl – különösen a büntetőjogra és -eljárásra vonatkozóan – az 57. § többi garanciájának teljesedését is átfogja. Sőt, az Egyezségokmánynak és az Emberi Jogok Európai Egyezményének – az Alkotmány 57. §-a tartalmához és szerkezetéhez mintát adó – eljárási garanciákat tartalmazó cikkei általában elfogadott értelmezése szerint a fair trial olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára lehet az eljárás ,,méltánytalan'' vagy ,,igazságtalan'', avagy ,,nem tiszteséges''. Természetesen különbözik egy adott eljárás fair voltának megítélése az abban az ügyben döntő nemzetközi bizottságok vagy bíróság eljárásában a magyar Alkotmánybíróság lehetőségeitől, amely elvont normakontrollt végez. Ez utóbbiban csupán a tisztességes eljárás megkövetelte általános ismérvek megállapítására van lehetőség.
A tisztességes eljárásnak az egyezmény- és alkotmányszövegekben nem nevesített, de általánosan és nem vitatottan elismert eleme a ,,fegyverek egyenlősége'', amely a büntetőeljárásban azt biztosítja, hogy a vádnak és a védelemnek egyenlő esélye és alkalma legyen arra, hogy a tény- és jogkérdésekben véleményt formálhasson és állást foglalhasson. A fegyverek egyenlősége nem minden esetben jelenti a vád és a védelem jogosítványainak teljes azonosságát, de mindenképpen megköveteli, hogy a védelem a váddal összevethető súlyú jogosítványokkal rendelkezzen. A fegyverek egyenlőségének egyik feltétele (és a nemzetközi szervek esetjogában is leginkább kimunkált területe) a felek mindegyikének személyes jelenléte az eljárási cselekmények során, illetve egyes eljárási szereplők (például szakértők) megtartása semleges pozícióban. A másik feltétel, hogy az ügyben releváns adatokat a vád, illetve a terhelt és a védő ugyanolyan teljességben és mélységben ismerhessék meg. Itt érintkezik a fair trial elve a védelemhez való jog hatékonyságának és a védelemre való felkészülés kellő idejének és eszközeinek követelményével. Az előző pontban idézte az Alkotmánybíróság az Emberi Jogok Európai Bizottsága értelmezését ezeknek a védelem jogát szolgáló eszközöknek tág köréről. Az Alkotmánybíróság megállapította azt is, hogy az eljárásban szereplő adatok és dokumentumok teljes megismerése és – megfelelő biztosítékok között – birtokolása is ezek közé a ,,mindenképpen biztosítandó'' jogok közé sorolható. A dokumentumok megismerése; a belőlük készíthető jegyzetek szabad ,,birtokolása''; a dokumentumok ,,birtoklása'' a tárgyalás alatt vagy máskor is, de csak a bíróság épületében, azonban nem elégíti ki a védelemhez való jogot, ha egyszersmind a fegyverek egyenlősége nem érvényesül. Nem egyenlő a vád és a védelem helyzete, ha az ügyész az államtitkokat képező dokumentumokat az eljárás alatt a bíróságon kívül is szabadon birtokában tarthatja, és használhatja [lásd a Be. 114. § (5) bekezdését], – míg a terhelt és a védő ebben korlátozva van.
Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy az idézett egyezmények gyakorlata az iratbetekintés jogának határát úgy húzta meg, hogy abba a dokumentumok szabad birtoklása is beleérthető. Csakis a hivatalbóli kézbesítés vonatkozásában utasította ugyanis el mind az Egyezségokmány tekintetében az Emberi Jogi Bizottság, mindpedig az Emberi Jogok Európai Egyezménye tekintetében az Emberi Jogok Európai Bírósága azokat a követeléseket, amelyek a vád által használt – a vádiraton túlmenő, egyéb – dokumentumok hivatalbóli kézbesítését követelték a védelem részére (O.F. vs. Norway, B 158/1983, § 5.5., illetve Kremzow-ügy, 21 September 1993, Séries A 268-B), azaz az iratok kérelemre történő rendelkezésre bocsátása az egyezmények védelmi körén belül marad.
A fegyverek egyenlőségéből tehát az következik, hogy a terhelt és a védő jogának korlátozása az iratmásolatok szabad birtoklása és használata tekintetében az alább kifejtett megkülönböztetések szerint alkotmányellenes, ha a vád ugyanazokat az iratokat korlátozás nélkül birtokolhatja, és használhatja. (A titokvédelem követelményei emellett természetesen egyenlőképpen kötelezik mindkét felet.)
6. a) A védelemhez való jog, és ezen belül az iratbetekintés, a dokumentumok birtoklása, de általában a védekezéshez és az arra való felkészüléshez szükséges ,,idővel és eszközökkel'' való rendelkezés joga nem korlátozhatatlan. Az állambiztonsági érdek, s ezen belül az államtitok védelme, hagyományosan és nemzetközileg is elfogadott oka lehet e jog korlátozásának – egy demokratikus társadalomban szükséges mértékben. Az Abh. is tartalmazza, hogy a büntetőeljárásban szükség lehet az államtitok és a szolgálati titok megfelelő védelmére (ABH 1991, 417.). Az alkotmányosan ,,megfelelő'' egyensúly a védelemhez való jog és az államtitok védelme között azonban csak igen differenciáltan alakítható ki. Különböztetni lehet például aszerint, hogy vajon az államtitokról való tudomásszerzés feltétlenül megengedendő-e, vagy a titok egyes részeiben titok maradhat a védelem előtt; más-más megítélés alá esik a tudomásszerzés módja: a hatóság általi informálás, a személyes iratbetekintés, az irat birtokolása a tárgyaláson, vagy ennél tágabb hozzáférhetősége a bíróság épületében, a jegyzetkészítés és a jegyzetek elvihetősége; a kizárólag saját használatú, de a bíróságról ki nem vihető másolat; s végül a teljes irat vagy másolata szabad birtokolása és használata. Eltérhet a ,,megfelelő'' titotkvédelem a védelem jogát gyakorló személyek között is: az ügyvédnek adott vonatkozásban több joga lehet mint a terheltnek stb.
Az Abh. 1991-ben hatályon kívül helyezte a bíróság tanácselnökének diszkrecionális jogát arra, hogy a nyomozás befejezése után a terhelt és a védő számára mely iratok megtekintését engedélyezi. Ettől kezdve a büntetőügyekben szerepet játszó államtitok megismerését nem korlátozza semmilyen jogi előírás, a Be. szerinti iratbetekintési jog valóban érvényesül. A most elbírált Rendelet, valamint a Be. kézbesítési szabálya tehát nem a büntetőeljárásban szerepet játszó államtitok megismerését korlátozza, hanem a megismerhetőségen belül az államtitkot tartalmazó irat fizikai védelméről rendelkezik – mégpedig ésszerű feltételezés szerint csakis a terhelten és a védőn kívüli személyekkel szemben. Mivel ugyanis a betekintési jog által a terhelt és a védő jogosultak az államtitkot ,,megszerezni'' és a védelem érdekében ,,felhasználni'' is, ezek a korlátozások értelemszerűen az államtitok ,,illetéktelen személy részére hozzáférhetővé'' válása ellen irányulhatnak. Azt, hogy a terhelt vagy a védő az államtitkot illetéktelennek kiadja, nem az irat kivitelének tiltásával a bíróságról, hanem a betekintés korlátozásával vagy tiltásával lehetne hatékonyan megelőzni. Egy ilyen feltételezésre alapozva azonban a védelemhez való jogot nyilvánvalóan nem lehet alkotmányosan korlátozni. Kérdés, hogy az államtitok harmadik személyekkel szembeni védelmére hivatkozva alkotmányosan lehetséges-e a védelemhez és a tisztességes eljáráshoz való jog korlátozása azáltal, hogy az államtitkot tartalmazó irat hatósági épületen kívüli birtokolását és a másolatkészítést a jog megtiltja.
Bár az Abh. megsemmisítette azokat az utasításokat is, amelyek szerint ,,titkos ügyekben'' az államtitkot tartalmazó vádiratot a terhelt és a védő csak a bíróság épületében tanulmányozhatta, de nem vihette magával, továbbá azokat is, amelyek a határozatokból kihagyni rendelték a titoknak minősülő adatokat, a Be. 114. § 1994-ben beiktatott (4) és (5) bekezdése ezeket az alkotmányellenesnek nyilvánított rendelkezéseket lépteti ismét életbe azzal az indokolással, hogy ,,az államtitkot vagy szolgálati titkot tartalmazó iratot a hatóságtól elvinni azért nem lehetséges, mert a titok megfelelő védelme csak ott biztosított. A címzett az ilyen iratot a hatóságnál tanulmányozhatja, az abból készített titkos adatot nem tartalmazó kivonatot pedig megkapja, tehát e szabályozás alapvető jogait nem csorbítja''.
A Be. módosítása az Abh.-ból csakis a megsemmisített utasítások formai alkotmányellenességét vette figyelembe, s tartalmilag hasonló rendelkezéseket emelt törvényi szintre. Pedig az Abh. nemcsak az anyagi alkotmányellenességet, a védelemhez való jog sérelmét is megállapítja mindegyik vizsgált szabály esetén, hanem a jövendő titokvédelmi jogalkotás tekintetében is kifejezetten felhívja a figyelmet arra, hogy a védelemhez való jog korlátozása csak a feltétlenül szükséges mértékben és az arányosság követelményét betartva lehet alkotmányos (ABH 1991, 418). Az alkotmányossági kérdés tehát az, hogy a hatékony és a védekezésre megfelelő felkészülést biztosító védelemhez való jognak szükséges és arányos korlátozása-e, ha az államtitkot tartalmazó iratokról a terhelt és/vagy a védő nem kaphat másolatot, illetve hogy az ilyen iratokat nem viheti ki a büntetőügyekben eljáró hatóság épületéből, nehogy azok illetéktelen személyek kezébe jussanak.
b) Az alapjogok korlátozásának e jogok lényeges tartalma a határa: az Alkotmány 8. § (2) bekezdése kimondja, hogy alapvető jog lényeges tartalmát törvény sem korlátozhatja. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint valamely alapjog lényeges tartalmát az a korlátozás sérti, amely – valamely más alapvető jog vagy alkotmányos cél érdekében – nem elkerülhetetlenül szükséges, továbbá, ha szükséges is, a korlátozás által okozott jogsérelem az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.
Emellett a főszabályként alkalmazandó alkotmányossági mérce mellett azonban egyes alapjogok esetében az Alkotmány maga tartalmaz további kritériumokat, amelyek egyrészt ezt az általános mércét az illető jog tartalmához igazítva konkretizálják, másrészt, amelyek konkrét voltukban sokkal inkább állandó és saját tartalmi ismérvekkel határozzák meg az adott alapjog lényeges tartalmát a viszonyítással dolgozó általános szabály helyett. Ez utóbbi, minden alapjogra alkalmazandó általános mérce szükségképpen elvont, módszertani szabály lehet csak, amely a mindenkori korlátozáshoz való viszonyítást írja elő; ez utóbbi tehát itt a konkrét elem, s az alapjogok védett tartalma ezért esetről esetre eltérően alakul. Ezzel szemben az egyes alapjogoknál szereplő külön mércék a lényeges tartalmat valóban magához a fenyegetett alapjog sajátosságaihoz kötik, s ezért a korlátozás okát és súlyát nem szükségképpen értékelik; bármely korlátozással szemben is ugyanaz a határ áll. Ez a módszer egyes esetekben a korlátozás abszolút határát vonja meg, másutt annak alkotmányosságát saját, külön ismérvek alapján teszi eldönthetővé, akár úgy is, hogy a szükségesség/arányosság mérlegelését csakis az Alkotmányban meghatározott szűkebb és konkrét követelmények tekintetében engedi meg. Így ezeknek az alapjogoknak a lényeges tartalma állandóbban és egyértelműbben határozható meg mint azoké az jogoké, amelyekre az általános szabályt kell alkalmazni.
Ilyen külön mércét tartalmaz az Alkotmány például az élethez és az emberi méltósághoz való jog esetében [ahol az Alkotmánybíróság az ,,önkényes'' megfosztás tilalmát abszolút tilalomként értelmezte: az élettől és méltóságtól való megfosztás fogalmilag önkényes, e jogok teljes terjedelme lényeges tartalom (ABH 1990, 92, 106)]; hasonló tartalmi, nem viszonyításból adódó mércét alkalmaz az Alkotmánybíróság a jogállamiság, továbbá az államcélok, különösen a piacgazdaság, a szociális jogok és a környezetvédelem területén. A legnagyobb gyakorisággal azonban a büntetőjogi garanciák tekintetében ír elő maga az Alkotmány ilyen szilárd határokat a korlátozhatóság számára. Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően meg is állapította például az ártatlanság vélelme, a nullum crimen sine lege,s ezen belül a visszaható hatályú büntető törvényhozás tilalmának abszolút voltát. ,,Az alkotmányos büntetőjog alapintézményei legtöbb esetben fogalmilag sem relativizálhatók, s nem képzelhető el velük szemben mérlegelhető más alkotmányos jog vagy feladat. A büntetőjogi garanciák ugyanis már egy mérlegelés eredményét tartalmazzák.'' [11/1991. (III. 5.) AB, ABH 1992, 77, 83] (Az Alkotmánybíróság a szükségesség/arányosság tesztjét egyes büntető tényállások alkotmányosságának megítélésénél alkalmazza, amikoris arról van szó, hogy a büntetés alkalmazása valamely más jog védelmében szükséges és arányos-e; itt tehát e másik jog – például a véleménynyilvánítási szabadság – súlya meghatározó a mérlegelés eredményére.)
Az 57. § (1) bekezdésében meghatározott garanciák: mindenki joga arra, hogy az ellene emelt vádat vagy valamely perben jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tágyaláson bírálja el, a ,,bírósághoz való jog'' megannyi konkrét feltételét tartalmazzák, amelyek nem abszolútak abban az értelemben mint például az említett ártatlanság vélelme, de amelyek az általános szabály szerinti mérlegelésnek mégis abszolút korlátai. Nincs olyan szükségesség, amely miatt a tárgyalás ,,tisztességes'' voltát arányosan ugyan, de korlátozni lehetne; hanem a tisztességes tárgyalás fogalmán belül alakítandó ki olyan ismérvrendszer, amely annak tartalmát adja, s csak ezen belül értékelhető bizonyos korlátozások szükséges és arányos volta. (Ugyanígy saját dogmatikája van annak, mi számít ,,bíróságnak'', mikor ,,törvényes'', ,,független'' és ,,pártatlan'' az eljáró testület stb.)
c) Mivel az Alkotmánybíróság ebben a határozatában a védelemhez való jogot és a tisztességes eljáráshoz való jogot egymással összefüggésben vizsgálja, az államtitkot tartalmazó iratok illetéktelen kezekbe jutása elleni védelméhez fűződő érdeket is e két jog fent, a 4. és 5. pontban kifejtett tartalmi ismérveinek keretein belül mérlegeli, s így az Abh.-ban a jövőbeli korlátozás tekintetében megjelölt követelményt a fent kifejtettek értelmében konkretizálja.
A hatékony és megfelelő felkészülést biztosító védelemhez való jog, összefüggésben a tisztességes eljárásnak a fegyverek egyenlősége fogalmában is megnyilvánuló követelményeivel azt követeli meg, hogy a terhelt és védője a vádiratot, valamint az összes olyan iratot, amelynek kézbesítése a Be. szerint kötelező, akkor is eredeti szövegével, teljes terjedelmében megkapja és birtokolhassa, ha azok államtitkot vagy szolgálati titkot tartalmaznak. Ezért a Be. 114. § (4) bekezdésének második mondata ezen személyek vonatkozásában alkotmányellenes. Ezeknek az iratoknak ugyanis – mint azt már az Abh. kifejtette – olyan alapvető jelentősége van a védekezésben és az arra való felkészülésben, és csak a vád általi korlátlan birtokolásuk és használatuk olyannyira sértené a fegyverek egyenlőségének elvét, hogy mindezzel szemben az államtitkot tartalmazó irat védelmére harmadik személyekkel szemben nem lehet arányos korlátozásként hivatkozni.
Az államtitok védelmére szolgál az államtitoksértés bűntette, és gondatlan alakzatának vétsége, továbbá a szolgálati titoksértés vétsége (Btk. 221, 222. §), valamint a titokvédelmi szabálysértés is. Az államtitkot tartalmazó iratot birtokló terhelt és védő természetesen e felelőssége tudatában él az iratok birtoklásához való jogával. Azonban a gondatlanságból elkövetett államtitoksértés kockázata olyan súlyos lehet az államtitok megfelelő fizikai védelmére nem feltétlenül képes jogosult – s elsősorban a terhelt – számára, hogy annak kivédése céljából azt a lehetőséget is biztosítani kell, hogy a terhelt vagy a védő az iratot a hatóság védett épületében tanulmányozza. Ilyen esetben azonban alkotmányos követelmény a csakis saját használatú másolat, s az ahhoz való – az intézmény munkarendjének keretén belül – időben is legteljesebb hozzáférési jogosultság.
A védelemhez való jog és a fegyverek egyenlősége azonban az összes olyan dokumentum birtokolására és szabad használatára kiterjed, amellyel a vád is így rendelkezik. Az államtitok védelme érdekében a vádiraton és az egyéb kézbesítendő iratokon kívüli dokumentumoknak a bírósági épületből való kiviteléhez azonban a törvény feltételeket szabhat. Mivel az iratok fizikai védelméről van szó, a korlátozások is elsősorban ezzel lehetnek arányosak: például nem alkotmányellenes annak megkövetelése, hogy az irat jövendő birtokosa nyilatkozzék arról, hogy nála a titkok megőrzésének fizikai feltételei megvannak. Mérlegelhető olyan megoldás is, hogy – tekintettel az ügyvéd jogállásáról és annak az igazságszolgáltatás rendszerébe illeszkedéséről kifejtettekre, valamint arra, hogy a védelemhez való jog és a fegyveregyenlőség tekintetében a terhelt és a védő jogait együtt kell szemlélni – a védőként eljáró ügyvéd könnyebbben jut ezeknek az iratoknak vagy másolatuknak szabad birtokába mint a terhelt, akinél az ügyvédnél szigorúbban lehet vizsgálni, hogy valóban képes-e a fizikai titokvédelemre. Ilyen szabályozás esetén azonban alkotmányos követelmény lenne, hogy a terhelt védelmében ügyvéd eljárása legyen kötelező akkor is, ha ezt a Be. egyébként nem írná elő.
7. A Rendelet formai okból is alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság úgy értelmezte az Alkotmány 8. § (2) bekezdését, hogy valamely alapjog közvetlen és jelentős korlátozása csakis törvényben történhet [64/1991. (XII. 17.) AB, ABH 1991, 300]. Az iratmásolatok adásának tiltása a Rendelet a) és c) pontja szerint a terhelt, a védő és a védő jogait élvező törvényes képviselő számára a védelemhez való jogot közvetlenül és jelentősen korlátozza. A rendeleti szintű szabályozás ezért az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe ütközik.
Alkotmánybírósági ügyszám: 1104/B/1997/4.
1

A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.

  • Másolás a vágólapra
  • Nyomtatás
  • Hatályos
  • Már nem hatályos
  • Még nem hatályos
  • Módosulni fog
  • Időállapotok
  • Adott napon hatályos
  • Közlönyállapot
  • Indokolás
Jelmagyarázat Lap tetejére