• Tartalom

10/2001. (IV. 12.) AB határozat1

2001.04.12.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában – dr. Bagi István alkotmánybíró különvéleményével – meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészről szóló 2000. évi CXLIV. törvény alkotmányellenes, ezért azt 2001. január 1-jére – a törvény hatálybalépésének napjára – visszamenőleges hatállyal megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészek megvásárlásának részletes szabályairól szóló 31/2001. (III. 3.) Korm. rendelet alkotmányellenes, ezért azt 2001. március 3-ára – a rendelet hatálybalépésének napjára – visszamenőleges hatállyal megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. Az Országgyűlés a 2000. december 19-i ülésnapján elfogadta a mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészről szóló 2000. évi CXLIV. törvényt (a továbbiakban: Mgüt.), amely a 11. § (1) bekezdése alapján 2001. január 1-jén hatályba lépett. Az Alkotmánybírósághoz számos indítvány érkezett, amely az Mgüt. egészének, illetve egyes rendelkezéseinek, továbbá a mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészek megvásárlásának részletes szabályairól szóló 31/2001. (III. 3.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Mgütr.) megsemmisítését kezdeményezte. Az Alkotmánybíróság az indítványokat egyesítette és egy eljárásban bírálta el.
1.1. Az indítványozók szerint az Mgüt., illetve az Mgütr. egészében alkotmánysértő, mert ellentétes a jogállamiság [Alkotmány 2. § (1) bekezdés], a piacgazdaság [Alkotmány 9. § (1) bekezdés], a vállalkozás és a gazdasági verseny szabadsága [Alkotmány 9. § (2) bekezdés], valamint a szövetkezeti autonómia [Alkotmány 12. § (1) bekezdés] követelményeivel, továbbá sérti a tulajdonhoz való jogot [Alkotmány 13. § (1) bekezdés] és önkényes megkülönböztetést tartalmaz [Alkotmány 70/A. § (1) bekezdés]. Az indítványozók álláspontja az, hogy az üzletrészek kötelező megvásárlásáról rendelkező Mgüt. alkotmányos szempontból elfogadhatatlan állami beavatkozást jelent a mezőgazdasági szövetkezetek gazdasági életébe, és ellehetetleníti működésüket, valamint indokolatlan különbséget tesz az érintett jogalanyok egyes csoportjai között.
1.2. A tulajdonhoz való jogra, a piacgazdaságra, a vállalkozás jogára és a gazdasági verseny szabadságára hivatkozva támadja több indítványozó, hogy a mezőgazdasági szövetkezetek kötelesek a vagyonnevesítéskor megállapított névértéken megvásárolni az ,,alanyi jogú kívülálló üzletrészesek'' üzletrészeit. A kifizetési kötelezettség – az indítványozók szerint – a szövetkezetek és közvetve a tagok tulajdonának elvonását jelenti. A névértéken mint ,,hatósági áron'' történő vételt pedig olyan előírásnak tekintik, amely figyelmen kívül hagyja a piaci viszonyokat, és amely azt eredményezi, hogy a szövetkezetben maradók vagyona jelentős mértékben csökken, és az üzletrészes tagok nem juthatnak hozzá üzletrészük ellenértékéhez. Ezzel kapcsolatban az egyik indítványozó kifogásolja, hogy a törvény nem rendelkezik a vagyonvesztést elszenvedő tagok és az alanyi jogúnak nem minősülő üzletrész-tulajdonosok kártalanításáról. Egy másik indítványozó mindezt azzal egészíti ki, hogy az Mgüt. szabályozása a mezőgazdasági szövetkezetek hitelfinanszírozásában részt vevő pénzintézetek tekintetében is ellentétes a piacgazdaság követelményeivel. Álláspontja szerint a névértéken történő kifizetési kötelezettség előírása és a nem fizető szövetkezetek számára előírt kényszerkölcsön, valamint az azt biztosító zálogjog azt eredményezik, hogy ,,a mezőgazdasági szövetkezetek jelentős része felszámolás útján jogutód nélkül megszűnik, a hitelező bankok kielégítés nélkül maradnak''. Emellett – az indítványozó szerint – az Mgüt. az ,,állam által nyújtott (kényszer) kölcsön visszafizetésének – a többi hitelezői igényre tekintet nélküli – preferált elősegítésével (...) az államot egyoldalú előnyhöz juttatja a bankokkal szemben''.
1.3. Valamennyi indítványozó támadta a törvényt arra hivatkozva, hogy az érintett jogalanyok egyes csoportjai tekintetében az Alkotmány 70/A. §-ába ütköző hátrányos megkülönböztetést alkalmaz. Többen azt sérelmezték, hogy a törvény a mezőgazdasági szövetkezetekkel szemben diszkriminatív, emellett számos indítványozó hivatkozott arra, hogy a törvény indokolatlanul tesz különbséget a tagok és a kívülálló üzletrész-tulajdonosok között, továbbá alkotmányos szempontból elfogadhatatlan módon, a többi érintett rovására juttatja előnyös helyzetbe az ún. ,,alanyi jogú kívülálló üzletrészeseket''. Az indítványozók egy része kifogásolta az ,,alanyi jogú kívülálló üzletrészesek'' közötti különbségtételt is, mivel annak ,,nincs ésszerű indoka''. Egy indítványozó azért is támadja az Mgüt.-t, mert annak hatálya a cégnyilvántartásból nem törölt szövetkezetekre terjed ki. Álláspontja szerint a jogalkotó ezzel hátrányos helyzetbe hozza azokat a külső üzletrész-tulajdonosokat, akik a vagyonnevesítéskor jutottak üzletrészhez, de időközben a szövetkezet jogutód nélkül megszűnt vagy gazdasági társasággá alakult át. Egy másik indítványozó az Mgüt. 1. §-át azért tartja alkotmánysértőnek, mert az csak a mezőgazdasági szövetkezetek esetében írja elő a kényszervételt, így az ipari szövetkezetek külső üzletrész-tulajdonosai nem juthatnak hozzá azonos feltételekkel üzletrészük ellenértékéhez. Ez – az indítványozó szerint – a tulajdonhoz való jog sérelmét okozó megkülönböztetés.
1.4. Az indítványozók közül többen kifogásolták az Mgüt. azon rendelkezéseit, amelyek alapján a megyei földművelésügyi hivatal mind az érintett üzletrész-tulajdonosok, mind a szövetkezetek nevében eljárhat. Több indítványozó ezzel kapcsolatban hivatkozott a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvénynek (a továbbiakban: Ptk.) a szerződési akarat kifejezéséről rendelkező 205. §-ára, valamint a képviselő jogállásával és eljárásával kapcsolatos 221–223. §-ára, továbbá a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvénynek (a továbbiakban: Sztv.) a szövetkezet képviseletéről rendelkező 11. §-ára. Egy másik indítványozó érvelése ezt azzal egészíti ki, hogy a megyei földművelésügyi hivatal a jogállamisággal ellentétesen közigazgatási határozatot is hoz az ügyben. ,,Ebben a konstrukcióban (...) az eladó és a vevő is ugyanaz a hivatal lesz, amely egyben közigazgatási határozattal meg is akadályozhatja az adásvételt.'' Az Mgüt.-ben szabályozott ,,közigazgatási eljárással'' kapcsolatban az egyik indítványozó hivatkozott az Alkotmánynak a jogorvoslathoz való jogot deklaráló 57. § (5) bekezdésére. Állítása szerint a törvény a földművelésügyi hivatal határozatával szembeni jogorvoslati jogot elvonja.
1.5. A szövetkezeti autonómiának és az Sztv.-ben intézményesített ,,egy tag – egy szavazat'' elvének sérelmét látja számos indítványozó abban, hogy az Mgüt. 11. § (2) bekezdése az Sztv. módosításával valamennyi szövetkezet esetében szavazati joggal ruházza fel a kívülálló üzletrész-tulajdonosokat a közgyűlésen, illetve a küldöttgyűlésen. Ezzel olyan ,,kényszerszövetkezetek'' jönnek létre, amelyekben szövetkezeti tagnak nem minősülő személyek meghatározó befolyással rendelkeznek a döntéshozatalra.
1.6. Több indítványozó megítélése szerint az Mgüt. sérti az Alkotmánynak a munkához való jogot biztosító 70/B. §-át. Álláspontjuk szerint a törvény végrehajtása esetén az érintett szövetkezetek – fizetésképtelenségük miatt – felszámolásra kerülnek, és ezáltal megszűnik a szövetkezetben munkát vállaló több tízezer tag munkahelye, ami a munkához való jog sérelmét idézi elő.
1.7. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság alkotórészét képező jogbiztonság szempontjából kifogásolta az egyik indítványozó azt, hogy ellentétben áll egymással a törvény célját megfogalmazó preambulum, amely valamennyi szövetkezetre vonatkozik, és az 1. §, amely szerint a törvény hatálya a mezőgazdasági szövetkezetre terjed ki. Egy másik indítványozó szerint az Mgüt. 1. §-a azért sérti a jogbiztonságot, mert a törvény személyi hatályát meghatározó rendelkezése – ,,több, mint 50% árbevételt eredményező mezőgazdasági tevékenység'' – fogalmi bizonytalanságot okoz. Emellett több indítványozó értelmezhetetlennek tartotta az Mgüt. 5. és 7. §-át, amely – megítélésük szerint – egymással teljesen ellentétes rendelkezéseket tartalmaz az állami kölcsönnel kapcsolatban. Egy indítványozó szerint az Mgüt.-nek a lejárt követelések ,,közvetlen bírósági végrehajtás'' útján történő érvényesíthetőségéről rendelkező §-a is sérti a jogbiztonságot, mivel ,,olyan jogintézményt rendel igénybe venni, amely nem létezik, illetve más okból nem alkalmazható''. Ugyanakkor egy másik indítványozó azért kifogásolja a közvetlen végrehajthatóságra vonatkozó szabályozást, mert az alapján a kívülálló üzletrész-tulajdonosok érintett csoportja ,,mentesül a bírósági vagy közjegyzői eljárás idő- és költségigényes jogállami garanciái alól – szemben az összes többi jogalannyal.''
1.8. Az egyik indítványozó – a tartalmi alkotmányossági kifogások megfogalmazásán túl – arra hivatkozva is indítványozta az Mgüt. egészének megsemmisítését, hogy a törvényalkotási eljárás során az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiságot sértő módon figyelmen kívül hagyták a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) és a Magyar Köztársaság Országgyűlésének Házszabályáról szóló 46/1994. (IX. 30.) OGY határozat (a továbbiakban: Házszabály) egyes rendelkezéseit. A Jat. 38. § (2) bekezdése és a Házszabály 98. § (5) bekezdése alapján az országgyűlési képviselő által előkészített törvényjavaslat napirendre tűzéséről az Országgyűlés dönt. Ezzel szemben a Kormány által T/3010. számon előterjesztett törvényjavaslat részletes vitája során, ,,szinte az utolsó pillanatban'' benyújtott kapcsolódó módosító javaslatok megszavazása azt eredményezte, hogy a ,,törvényjavaslat valamennyi §-a helyébe jelentősen különböző rendelkezés lépett, és az eredetileg hét paragrafusból álló szöveg még négy paragrafussal egészült ki. Gyakorlatilag az előterjesztett és elfogadott, kapcsolódó módosító javaslat elnevezésű irományok összefüggő egészet, tartalmilag egy tizenegy paragrafusból álló önálló képviselői indítványt, azaz teljesen új törvényjavaslatot képeznek.'' Emellett az indítványozó azt is sérelmezi, hogy az Mgüt. 11. § (1) bekezdése a kihirdetéstől számítva csupán nyolc napot biztosít a hatálybalépésig. Ez – véli az indítványozó – ellentétes a Jat. 12. § (3) bekezdésével, amely szerint a jogszabály hatálybalépésének időpontját úgy kell meghatározni, hogy kellő idő maradjon a jogszabály alkalmazására való felkészülésre. Egy másik indítványozó megfogalmazása szerint ,,a társadalom jelentős részét ilyen mértékben érintő törvényi rendelkezések végrehajtásához – alkotmányos szabályozást feltételezve is – mindenképpen több év kellene.'' Az egyik indítványozó az Alkotmány jogállamiságot garantáló 2. § (1) bekezdése mellett a szövetkezeti tagok és a vállalkozók érdekeit képviselő szervezetekről rendelkező 4. §-ának sérelmét látja abban, hogy a Kormány elmulasztotta az egyeztetést a törvényjavaslatról az Országos Szövetkezeti Tanáccsal mint országos érdekképviseleti szervvel. Az indítvány megfogalmazása szerint a ,,Kormány részéről intézményesen (a törvény előkészítésének második szakaszában, amikor is teljesen más alapállásban újrakezdték a kodifikációs munkát) az egyeztetés elmaradt, noha rendszeresen szorgalmaztuk a véleményezés lehetőségét.'' Egy másik indítványozó a jogalkotási eljárással kapcsolatban azt kifogásolta, hogy – a Jat. 12. § (4) bekezdésével ellentétben – nem lépett hatályba az Mgüt.-vel egy időben annak végrehajtási rendelete. Az Mgüt. 3. § (2) bekezdése előírja, hogy a kívülálló üzletrész-tulajdonosoknak külön kormányrendeletben megállapított jogvesztő határidőn belül kell bejelenteniük igényüket üzletrészeik eladására. Mindezek alapján – az indítványozó szerint – a végrehajtási rendelet egyidejű megalkotásának elmulasztása sérti a jogbiztonságot. Emellett az indítványozó úgy véli, hogy ,,a külön kormányrendeletre utalt jogvesztő határidő megállapítása a kívülálló üzletrészesek vonatkozásában olyan alapvető jogot – másfelől a jogvesztés miatt: kötelességet – határoz meg, amelyet magában a törvényben kellett volna szabályozni.''
1.9. Végezetül, az indítványozók kezdeményezték, hogy az Alkotmánybíróság a kihirdetésétől kezdődő hatállyal semmisítse meg az Mgüt.-t és annak végrehajtási rendeletét. Az egyik indítvány szerint a ,,jogbiztonság, valamint a magyar gazdaság és az érintett szövetkezeti tagok és üzletrész-tulajdonosok fontos érdeke, hogy ne jöjjenek létre alkotmányellenes törvényen alapuló vagyonátruházások.''
2. Az Alkotmánynak az indítványokban hivatkozott rendelkezései a következők:
,,2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.''
,,4. § A szakszervezetek és más érdekképviseletek védik és képviselik a munkavállalók, a szövetkezeti tagok és a vállalkozók érdekeit.''
,,9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.
(2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát.''
,,12. § (1) Az állam támogatja az önkéntes társuláson alapuló szövetkezeteket, elismeri a szövetkezetek önállóságát.''
,,13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.
(2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.''
,,57. § (5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.''
,,70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.''
,,70/B. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.''
3. Az Alkotmánybíróság eljárása során megkereste a földművelésügyi és vidékfejlesztési minisztert, valamint az igazságügy-minisztert.
II.
Az Alkotmánybíróság először az indítványozóknak az Mgüt. megalkotásával és hatálybalépésével kapcsolatos formai, eljárási kifogásait bírálta el.
1. Az Alkotmánybíróság megvizsgálta, hogy sérti-e az Alkotmánynak a jogállamiságról rendelkező 2. § (1) bekezdését és az érdekképviseletekről rendelkező 4. §-át az, hogy a Kormány a jogszabály-előkészítés egyes szakaszaiban nem kérte ki a szövetkezetek országos érdekképviseleti szervének véleményét.
A Jat. a jogszabálytervezetek érdekképviseleti szervek általi véleményezésével kapcsolatban kimondja:
,,20. § A jogalkalmazó szerveket, a társadalmi szervezeteket és az érdekképviseleti szerveket be kell vonni az olyan jogszabályok tervezetének elkészítésébe, amelyek az általuk képviselt és védett érdekeket, illetőleg társadalmi viszonyokat érintik.''
,,27. § A Kormány elé terjesztendő jogszabálytervezetről véleményt nyilvánítanak (...)
c) az érdekelt társadalmi szervezetek és érdekképviseleti szervek.''
Az Sztv. 2001. január 1-jéig hatályban volt 113. §-a kimondta:
,,(1) A szövetkezeteket vagy azok tagságát érintő javaslatoknak a Kormány vagy az Országgyűlés elé terjesztése előtt meg kell szerezni az érdekelt országos érdekképviseleti szerv, illetőleg a közös, országos érdekképviseleti szerv véleményét. Ha a véleményeltérés lényeges, azt döntés végett a Kormány, illetve az Országgyűlés elé kell terjeszteni.
(2) A közös, országos érdekképviseleti szerv előzetesen véleményt nyilvánít az Országgyűlés és a Kormány hatáskörébe tartozó össz-szövetkezeti kérdésben.''
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a közhatalmi jogosítványokkal nem rendelkező társadalmi, érdekképviseleti szervek véleményének beszerzése a jogszabály közjogi érvényességének nem feltétele. [7/1993. (II. 15.) AB határozat, ABH 1993, 418, 419.; 50/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 387, 397.; 39/1999. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1999, 325, 349.] A 30/2000. (X. 11.) AB határozat szerint ,,a jogszabály által kifejezetten és konkrétan megnevezett, egyetértési, illetve véleményezési jogkörrel rendelkező szervezetek – a demokratikus döntéshozatali eljárásban betöltött szerepük miatt az egyeztetési kötelezettség vonatkozásában – közhatalminak, így a jogalkotó számára megkerülhetetlennek minősülnek.'' E határozat kimondta, hogy Alkotmánybíróságnak eseti mérlegeléssel kell eldöntenie azt a kérdést, hogy a külön törvényekben meghatározott jogalkotási eljárási szabály megszegése súlyosságánál fogva adott esetben eléri-e az alkotmánysértés szintjét. (ABK 2000. október, 335, 337–338.)
Az Alkotmánybíróság jelen esetben megállapította, hogy az Sztv. 113. §-a nem nevezett meg kifejezetten és konkrétan véleményezési jogkörrel rendelkező szervezeteket, hanem az ,,érdekelt országos érdekképviseleti szerv, illetőleg a közös, országos érdekképviseleti szerv'' véleményezését írta elő. Emellett – ahogyan arra az indítvány is utal – az érintett érdekképviseleti szervet nem zárták el teljesen a véleménynyilvánítás lehetőségétől, mivel a jogszabály-előkészítés egy korábbi szakaszában kifejthette álláspontját. Mindezeket tekintetbe véve nem állapítható meg az Mgüt. alkotmányellenessége önmagában azért, mert az érintett országos érdekképviseleti szerv a jogszabály előkészítése során nem élhetett maradéktalanul a Jat. és az Sztv. által biztosított véleményezési lehetőségével.
2. Az Alkotmánybíróság megvizsgálta azt az alkotmányossági kifogást, amely szerint az Országgyűlés – a jogállamiságot sértő módon – egy kapcsolódó módosító javaslat benyújtása nyomán a Kormány által előterjesztett törvényjavaslattól minden pontjában eltérő törvényt fogadott el.
A mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészről szóló T/3010. számú törvényjavaslatot a Kormány nyújtotta be az Országgyűléshez, a javaslat előadója a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter volt. Közvetlenül a törvényjavaslat részletes vitájának lezárása előtt (2000. december 5-én) négy országgyűlési képviselő T/3010/31. számon kapcsolódó módosító javaslatot terjesztett elő, amely a törvényjavaslat valamennyi rendelkezésének megváltoztatását javasolta. Az Országgyűlés december 19-i ülésnapján az ebben a kapcsolódó módosító javaslatban szereplő tartalommal fogadta el az Mgüt.-t. Az indítványozó ezzel összefüggésben azt sérelmezte, hogy a kapcsolódó módosító javaslat valójában képviselők által előterjesztett önálló törvényjavaslat, amelynek megvitatására nem kerülhetett volna sor a Kormány által előterjesztett törvényjavaslat tárgyalásának keretei között.
A Házszabály 102. § (1) bekezdése alapján a törvényjavaslathoz módosító javaslatot az általános vita lezárásáig, a módosító javaslathoz kapcsolódó további módosító javaslatot a részletes vita lezárásáig lehet benyújtani. A T/3010/31. számú kapcsolódó módosító javaslat benyújtására a részletes vita lezárását megelőzően, tehát megfelelő időben került sor.
A Házszabály alapján lehetőség van arra, hogy a képviselők egy törvényjavaslatnak akár az összes rendelkezéséhez módosító, illetve kapcsolódó módosító javaslatot nyújtsanak be, amelynek elfogadásáról vagy elvetéséről végső soron az Országgyűlés dönt. Ezért alkotmányossági szempontból nem kifogásolható, hogy az Országgyűlés a T/3010/31. számú kapcsolódó módosító javaslatban foglaltakkal megegyező tartalommal fogadta el az Mgüt.-t.
Következésképpen – az indítványban felvetett kifogás alapján – nem állapítható meg, hogy eljárása során az Országgyűlés az Mgüt. közjogi érvénytelenségét eredményezően megsértette volna a Házszabály rendelkezéseit.
3. Az egyik indítványozó szerint az Mgüt.-nek a hatálybalépésére vonatkozó rendelkezése ellentétes a jogállamiságból következő jogbiztonság követelményével.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a jogszabály hatálybalépésének időpontját úgy kell meghatározni, hogy a jogalanyok számára legyen tényleges lehetőség arra, hogy magatartásukat a jog előírásaihoz tudják igazítani. Kellő időt kell biztosítani arra, hogy az érintettek a jogszabály szövegét megismerhessék, és eldöntsék, miként alkalmazkodnak a jogszabály rendelkezéseihez. A jogszabály kihirdetése és hatálybalépése közötti ,,kellő idő'' mértékét a jogszabálytervezet kidolgozójának, illetve a jogalkotónak esetileg kell vizsgálnia, az adott jogszabály jellegét, valamint a jogszabály végrehajtására való felkészülést befolyásoló egyéb tényezőket alapul véve. Alkotmányossági szempontból az bírálható el, hogy a jogalkotó biztosított-e az érintettek számára legalább minimális felkészülési időt, vagyis lehetőségük volt-e az érintetteknek a jogszabály előzetes megismerésére. Alkotmányellenesség csak a felkészülésre szolgáló időtartam kirívó, a jogbiztonságot súlyosan veszélyeztető vagy sértő hiánya esetén állapítható meg. [34/1991. (VI. 15.) AB határozat, ABH 1991, 170, 173–174.; 7/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 45., 47.; 25/1992. (IV. 30.) AB határozat, ABH 1992, 131, 132.; 28/1992. (IV. 30.) AB határozat, ABH 1992, 155–159.; 41/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 292, 298.; 723/B/1998. AB határozat, ABH 1999, 795, 798–780.]
Az Mgüt. a Magyar Közlöny 2000. évi 129. számában, december 23-án került kihirdetésre, és a 11. § (1) bekezdése alapján 2001. január 1-jén lépett hatályba. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az érintett jogalanyoknak lehetőségük volt arra, hogy ez alatt a minimális felkészülési idő alatt az elfogadott jogszabály szövegét megismerjék. Emellett az Alkotmánybíróság tekintetbe vette azt is, hogy az Mgüt. nem tartalmaz olyan magatartási szabályt, amelynek kizárólag a hatálybalépés napján vagy közvetlenül azt követően lehetett volna eleget tenni, illetve amelynek azonnali nem teljesítése szankciót vont volna maga után. Mindebből következik, hogy az Mgüt.-nek a hatálybalépésről rendelkező 11. § (1) bekezdése nem ellentétes a jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelményével.
4. Az Alkotmánybíróság azt is vizsgálta, hogy nem jelenti-e a jogállamiság alkotmányos elvének sérelmét az, hogy a kívülálló üzletrész-tulajdonosok igénybejelentésére előírt jogvesztő határidőt tartalmazó végrehajtási rendeletet a Kormány nem az Mgüt. hatálybalépésével egyidejűleg léptette hatályba. A Jat. 12. § (4) bekezdésében foglaltak szerint ugyanis a jogszabályt és végrehajtási jogszabályát egy időben kell hatályba léptetni. Ezzel szemben az Mgüt. 2001. január 1-jén, az Mgütr. pedig 2001. március 3-án lépett hatályba.
Ahogyan azt az Alkotmánybíróság a 479/E/1997. AB határozatában megállapította, az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 49. § (1) bekezdése alapján a jogalkotói feladat késedelmes teljesítése, sőt még annak elmulasztása sem tekinthető önmagában alkotmányellenesnek. Nincs az Alkotmányban olyan előírás, amely szerint valamely jogszabályi határidő be nem tartása, pusztán a mulasztás okán, alkotmányellenessé válna. (ABH 1998, 967, 968–969.) A mulasztás alkotmányellenességét csak akkor lehet megállapítani, ha az önmagában is alkotmányellenes helyzetet idézett elő. (1080/D/1997. AB határozat, ABH 1998, 1043, 1046.) Az Alkotmánybíróság mindezek alapján azt vizsgálta, hogy a Kormány jogszabályalkotási késedelme párosul-e alkotmányellenességgel. Az Mgüt. 3. § (2) bekezdése szerint az alanyi jogú kívülálló üzletrész-tulajdonos az Mgüt. végrehajtására kiadott kormányrendeletben meghatározott jogvesztő határidőn belül jelentheti be igényét az üzletrész eladására. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint ez a szabályozási kötelezettség nem vonható az Alkotmányban meghatározott alapvető jogok szabályozásának körébe, és az Mgüt. nem a Jat. 15. § (2) bekezdésébe ütköző módon ad felhatalmazást alapvető jogok és kötelességek rendeleti szabályozására. Mindemellett az a tény, hogy a Kormány a Jat. 12. § (4) bekezdéséből fakadó rendeletalkotási kötelezettségét késedelmesen teljesítette, semmiképpen sem járhat a felhatalmazást tartalmazó törvény, jelen esetben az Mgüt. megsemmisítésével. Következésképpen a jogszabályalkotás késedelme nem eredményezett alkotmányellenességet.
III.
Az Alkotmánybíróság az Mgüt. alkotmányosságának tartalmi vizsgálata előtt áttekintette a szövetkezeti üzletrészekkel kapcsolatos, jelen ügyben is irányadó gyakorlatát, valamint az üzletrészeket érintő jogi szabályozást.
1. A szövetkezetek a hatályos magyar jogban a gazdálkodó szervezetek speciális típusának minősülnek [Sztv. 3. §; az új szövetkezetekről szóló 2000. évi CXLI. törvény (a továbbiakban: Sztv2.) 3. § (1) bekezdés]. Ebből következik, hogy a szövetkezeteknek mint a gazdasági élet nem természetes személy jogalanyainak a gazdasági-szervezeti autonómiája az Alkotmánynak a szövetkezeti önállóságról rendelkező 12. § (1) bekezdése mellett a piacgazdaságot deklaráló 9. § (1) bekezdésén alapul. A szövetkezetek önállóságának alkotmányos védelmét ezek mellett a vállalkozáshoz való jog [9. § (2) bekezdés], a tulajdonhoz való jog [13. § (1) bekezdés], valamint az egyesülési szabadság [63. § (1) bekezdés] is biztosítja. (595/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 383, 387–388.; 598/B/1993. AB határozat, ABH 1998, 557, 561.) Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a szövetkezetek és ezen belül a mezőgazdasági szövetkezetek tulajdonát nem illeti meg több védelem, mint a gazdasági élet más szereplőinek saját tulajdonát, illetve mint a tulajdont általában. [21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 80.]
2. Az Alkotmánybíróság már több határozatában foglalkozott a gazdasági rendszerváltás idején megvalósított szövetkezeti átalakítással. A testület következetesen azt az álláspontot képviselte, hogy a gazdasági rendszerváltás idején a szövetkezeti tulajdon átalakítása az állam alkotmányos kötelessége volt. Az Alkotmánybíróság ,,rendkívüli körülménynek'' minősítette, hogy az államnak rendeznie kellett az elmúlt rendszer magántulajdont sértő működésének következményeit, egyúttal meg kellett teremtenie a piacgazdaság intézményi alapjait. E körülmények indokolták, hogy az autonómián alapuló szövetkezeti rendszer létrehozását az állam ,,kényszer-átalakítás'' formájában valósította meg. [16/1991. (IV. 20.) AB határozat, ABH 1991, 58, 63.; 28/1991. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 88, 107.; 15/1993. (III. 12.) AB határozat, ABH 1993, 112, 117.; 595/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 383, 385.; 598/B/1993. AB határozat, ABH 1998, 557, 560.]
3. A szövetkezeti üzletrészt először az ipari szövetkezetekről szóló 1971. évi 32. törvényerejű rendelet módosításáról szóló 1989. évi 12. törvényerejű rendelet intézményesítette. Az Országgyűlés 1992-ben – a szövetkezetek kényszerátalakításának keretében – ezt az intézményt vette alapul és szélesítette ki az akkor működő többi szövetkezeti típusra, a mezőgazdasági és a fogyasztási szövetkezetekre. A – részjegytőkével és a termőfölddel csökkentett – szövetkezeti vagyon vagyonnevesítés útján történő felosztásáról az Sztv. hatálybalépéséről és az átmeneti szabályokról szóló 1992. évi II. törvény (a továbbiakban: Ámtv.) 3–12. §-ai rendelkeztek. A vagyon nevesítése és felosztása során az Ámtv.-ben meghatározott alanyi kör üzletrész juttatására szerzett jogosultságot. Az Ámtv. 6. §-a és 8. § (2) bekezdése meghatározta, hogy a szövetkezeteknek kiket kell vagyonnevesítésben részesíteniük, a 8. § (1) bekezdése pedig lehetővé tette a szövetkezeti közgyűlések számára, hogy üzletrészt juttassanak egy másik meghatározott alanyi kör számára is. A jogalkotó a kötelező vagyonnevesítésnél a tagsági (volt tagsági) jogviszonyt tekintette a jogosultság alapjának, a fakultatív esetben pedig a szövetkezetnél fennállt, munkavégzésre irányuló jogviszonyt, illetve az örökösi minőséget. Ennek eredményeként az egyes szövetkezetek üzletrésztőkéjéből részesedtek (részesedhettek) – az Ámtv.-ben meghatározott feltételek alapján – a szövetkezet tagjai, volt tagjai és olyan személyek is, akik sohasem voltak szövetkezeti tagok (tagok örökösei, szövetkezeti alkalmazottak, kisegítő családtagok). Az Ámtv. 10. §-a százalékos mértékben meghatározta azokat a szempontokat, amelyeket alapul véve kellett a közgyűlésnek megállapítania az egyes üzletrészeket.
Az Alkotmánybíróság több határozatában alkotmányosnak minősítette a vagyonnevesítés jogintézményét és a vagyonnevesítésben részesülők körének meghatározását is. Az Ámtv.-nek a kötelező vagyonnevesítést előíró szabályai nem a korábbi tulajdoni igényeket újították fel. A szövetkezeti tagoknak ugyanis nem volt alkotmányos joguk arra, hogy a szövetkezeti tulajdont oszthatóvá tegyék, és annak részeit magántulajdonként megkapják. Az Alkotmánybíróság többször is hangsúlyozta, hogy rendkívüli körülménynek minősült a szövetkezetek átalakítása önálló, vállalkozási típusú szövetkezetekké. Az Ámtv. előírásai, illetve korlátozásai a gazdasági rendszerváltás jellegéből adódó egyszeri és átmeneti beavatkozások voltak, és az átalakult szövetkezetek további átalakulását ilyen jellegű korlátozás már nem terheli. [28/1991. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 88, 106–107.; 424/B/1994. AB határozat, ABH 1995, 692, 697.; 831/B/1992. AB határozat, ABH 1995, 622, 624.; 595/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 383, 388–389.]
4. Szövetkezeti üzletrészre vonatkozó szabályokat tartalmaz az Sztv. 55. § (1) bekezdése is, amely kimondja:
,,A szövetkezet az eredménytartalékból és a tőketartalékból a közgyűlés döntése szerint
a) üzletrésztőkét képezhet, melyből tagjainak – az alapszabály rendelkezésének megfelelően – üzletrészt juttathat, illetve
b) üzletrésztőkét növelhet, melynek összege az üzletrész-tulajdonosok között az üzletrészek arányában kerül felosztásra. Üzletrész tőkenövelés esetén az alapszabály rendelkezései szerint üzletrésszel nem rendelkező tag részére is juttatható üzletrész.
Az üzletrésztőkéből az üzletrész-tulajdonosra eső részről a jogosult kérésére névre szóló értékpapírt kell kiállítani (szövetkezeti üzletrész).''
A különböző módon létrejött üzletrészek jellemzői – a megszerzésükre eredetileg jogosultak körét leszámítva – azonosak: az üzletrész átruházható, örökölhető, a szövetkezet adózott eredményéből évente osztalékra jogosít, ugyanakkor az üzletrésztőke felhasználható a veszteség fedezésére [Sztv. 55. § (2) és 56. § (1) bekezdése]. ,,Az üzletrész nem jogosítja fel tulajdonosát (sem a tagot, sem a kívülálló tulajdonost) arra, hogy a szövetkezettől az üzletrész ellenértékét akár pénzben, akár természetben követelje.'' (598/B/1993. AB határozat, ABH 1998, 557, 561.) Az üzletrész tulajdonosát e jogcíme alapján – a 2001. január 1-jét megelőző állapot szerint – a közgyűlésen tanácskozási és javaslattételi jog illeti meg [Sztv. 56. § (4) bekezdés].
A magyar szövetkezeti jogban a tagsági jogviszony fennállását a részjegy igazolja. Az Sztv. 52. §-a szerint a tag az alapszabályban meghatározott számú és összegű részjegyet jegyezhet. Alapításkor és belépéskor – a lakásszövetkezetek kivételével – egy részjegy jegyzése kötelező. Az 53. § (1) bekezdésének második mondata kimondja, hogy a részjegy másra nem ruházható át, és a szövetkezeti tagnak harmadik személlyel szemben fennálló kötelezettsége miatt bírósági végrehajtás alá nem vonható. Az 53. § (2) bekezdés alapján a részjegy a szövetkezet adózott eredményéből részesedésre jogosít, ugyanakkor a részjegytőke a veszteség fedezésére felhasználható [Sztv. 69. § (1) bekezdés]. A tagsági jogviszony megszűnésekor a részjegy összegét vissza kell fizetni, kivéve, ha a szövetkezetnek nincs felosztható vagyona. Mivel a részjegy tulajdonosa a szövetkezet tagja, ezért szavazati joggal rendelkezik a közgyűlésen [Sztv. 45. § (1) bekezdés c) pont].
5.1. Az Alkotmánybíróság az 598/B/1993. AB határozatban a tulajdonhoz való joggal és a hátrányos megkülönböztetés tilalmával összefüggésben foglalkozott a szövetkezeti tagok és az üzletrész-tulajdonosok eltérő jogi helyzetével. A testület abból indult ki, hogy a szövetkezetet a tagok alkotják. ,,Az Sztv. a szövetkezeti tagsági viszony szabályozása körében határozza meg azokat a jogokat, melyek a tagokat megilletik, ezek között azt, hogy a közgyűlésen tanácskozási és szavazati joggal részt vehetnek [45. § (1) bekezdés c) pontja]. A szövetkezeti tag tagi jogállása természetesen összefüggésben van a tulajdonhoz való jogával, tekintettel a vagyoni hozzájárulás és a szövetkezeti vagyon feletti rendelkezésben való részvétel tulajdonjogi kérdésekkel szorosan összefüggő jellegére. A szövetkezeti tag emellett tulajdonosa lehet szövetkezeti üzletrésznek is, amely őt az üzletrészhez mint értékpapírhoz fűződő, jogszabályban meghatározott jogokkal ruházza fel. (...) A kívülálló üzletrész-tulajdonos – mivel nem tagja a szövetkezetnek – csak azokkal a jogokkal rendelkezik, melyek az üzletrészből magából következnek. Hogy melyek ezek a jogok, azt a törvényhozó a tulajdonhoz való jog figyelembe vételével szabadon állapítja meg. Ennek megfelelően a jogalkotó nem gátolhatja meg, hogy az üzletrész-tulajdonosok az üzletrésszel rendelkezzenek, nem gátolhatja meg, de szabályok közé szoríthatja, hogy azt megszerezzék (szerzőképesség), és az üzletrészhez kapcsolódó, vele együtt megszerzett jogokat korlátozásuk vagy elvonásuk esetén az elvonás jellegétől függően állag- vagy értékgaranciával kompenzálnia kell [Vö.: 64/1993. (XII. 22.) AB határozat]. De az Alkotmány egyetlen rendelkezése sem zárja ki, hogy a jogalkotó a gazdálkodó szervezeteket különbözőféleképpen szabályozza és ezen különböző gazdálkodó szervezetek esetén a szervezet tagjai és a szervezethez más vagyoni kapcsolat útján tartozó személyek viszonyai eltérőek legyenek. A kívülálló üzletrész-tulajdonosok az üzletrész megszerzésekor annyi jogot szereztek meg, amennyit az Sztv. és az Ámtv. vonatkozó rendelkezései biztosítottak. Az üzletrész (...) leírt jellegzetességei kielégítik az alkotmányosság követelményeit.'' (ABH 1998, 557, 562.)
5.2. Az Alkotmánybíróság imént idézett határozatában nem találta hátrányos megkülönböztetésnek, hogy a kívülálló üzletrész-tulajdonosok nem rendelkeznek szavazati joggal a közgyűlésben. ,,A vizsgálat alá vont Sztv.-beli rendelkezés nem azonos jogosultakra tartalmaz eltérő szabályokat. Az 56. § (4) bekezdése nem az üzletrész-tulajdonosok homogén csoportján belül tesz különbséget tag és kívülálló között, hanem eltérő szabályozást tartalmaz a tagra és a nem tag üzletrész-tulajdonosra nézve. (...) A vizsgált esetben tehát a tag üzletrész-tulajdonos nem azért vehet részt szavazati joggal a közgyűlésen, (...) mert ő olyan üzletrész-tulajdonos, akinek többletjogai vannak más üzletrész-tulajdonosokkal szemben, hanem azért, mert ő tagja, alkotmányos önrendelkezési jogának felhasználásával alkotó eleme a szövetkezetnek.'' (ABH 1998, 557, 563.)
6. Az Alkotmánybíróságnak a korábbi határozataiban kialakított gyakorlata mellett tekintetbe kell venni azt, hogy a tagokat megillető részjegy, valamint a tagok és kívülállók tulajdonában lévő üzletrész párhuzamos szabályozása a mai formájában atipikus, nemzetközi összehasonlításban is kivételesnek számító jogintézmény. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a jogalkotó az Sztv.-ben nem szabályozta a szövetkezeti üzletrészhez kapcsolódó jogosítványok sorsát a szövetkezetek átalakulásának esetében, továbbá nem rendelkezett az üzletrésznek a szövetkezet elhatározásán alapuló megszüntetéséről, illetve az üzletrészt megtestesítő értékpapír bevonásáról, megsemmisítéséről.
Az Alkotmánybíróság megállapítása szerint az Alkotmány nem zárja ki, hogy a jogalkotó gazdaságpolitikai megfontolások alapján a szövetkezeti üzletrészek megszüntetéséről döntsön, és a vagyoni hozzájárulásokról, részesedésekről egységes szempontok szerint rendelkezzen. Az Alkotmánybíróság a 33/1993. (V. 28.) AB határozatban kifejtette, hogy az Alkotmány – a piacgazdaság deklarálásán túl – gazdaságpolitikailag semleges, ezért a jogalkotó nagy szabadsággal rendelkezik az állam gazdaságpolitikájának meghatározása terén (ABH 1993, 247, 249–250.). Mindezek alapján a jogalkotó mérlegelheti, hogy az 1992-ben létrehozott szövetkezeti üzletrész jogintézménye az elmúlt évtizedben alkalmasnak bizonyult-e a kívánt jogalkotói cél elérésére.
IV.
Az Alkotmánybíróság a tartalmi alkotmányossági kifogások közül először azt vizsgálta meg, hogy az Mgüt. szabályai sértik-e az Alkotmány 13. §-át.
1. Az Mgüt. alapkoncepcióját megfogalmazó rendelkezés a 2. § (1) bekezdésében található, amely kimondja, hogy a mezőgazdasági szövetkezetek – a törvényben meghatározott eljárás szerint – kötelesek a vagyonnevesítéskor megállapított névértéken megvásárolni az ,,alanyi jogú kívülálló üzletrészesek'' üzletrészeit. Az Mgüt. a mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészekhez fűződő, az Sztv. és az Ámtv. által 1992-ben megállapított jogokat és kötelezettségeket úgy rendezi át, hogy a szövetkezeteket az üzletrészek névértékének kifizetésére kötelezi a külső üzletrészesek meghatározott csoportja számára – az üzletrészek tényleges értékére tekintet nélkül.
Az Sztv. alapján az üzletrész tulajdonosa – e jogcímen – nem tagja a szövetkezetnek, és nem rendelkezik tulajdonjoggal a szövetkezeti vagyonnak az üzletrészével megegyező mértékű része felett. Az üzletrész tulajdonosa a Sztv. alapján nem jogosult arra, hogy a szövetkezettől üzletrészének ellenértékét akár pénzben, akár természetben követelje. (598/B/1993. AB határozat, ABH 557, 561.) Az üzletrészes az üzletrészről kiállított értékpapír tulajdonosa, akinek e tulajdonából következően a szövetkezet adózott eredményéből évente részesedésre (osztalékra) van joga. [56. § (1) bekezdés] Az Sztv. a szövetkezetet arra kötelezi, hogy az üzletrésztőkéből az üzletrész-tulajdonosra eső részről a jogosult kérésére névre szóló értékpapírt állítson ki [55. § (1) bekezdés], és – eredményes gazdálkodás esetén – a jogosultnak arányos részesedést biztosítson az adózott eredményből. Az Sztv. 61. § (2) bekezdése szerint a szövetkezet éves kiosztható eredményének nagyobb részét a személyes közreműködés arányában a tagoknak kell kifizetni.
Az Sztv.-nek ezek a szabályai vonatkoznak azokra az üzletrészesekre is, akik az Ámtv. alapján a vagyonnevesítés során tagként vagy kívülállóként jutottak üzletrészhez. (Ámtv. 5. § második mondata) Az Ámtv. 10. § (1) bekezdése kimondta: ,,Az üzletrész mértékét úgy kell meghatározni, hogy az feleljen meg a nevesíthető vagyon létrehozásában és gyarapításában való közrehatás mértékének. Ennek során – a 4. § (3) bekezdése szerinti kisszövetkezet kivételével – a nevesíthető vagyon értékének legalább a 40 százalékáig a tagsági viszony időtartamát, valamint a személyes közreműködés súlyát és arányát, legalább 20 százalékáig pedig a vagyoni hozzájárulás mértékét kell alapul venni. Ha a vagyoni hozzájárulás címén részesítendő jogosultak száma a vagyoni hozzájárulást teljesítettekéhez képest kisebb, a 20 százalékos határ ennek arányában csökkenthető. A vagyoni hozzájárulás címén részesítendő jogosultak számának megállapításánál több örökös esetén, a vagyoni hozzájárulást teljesített jogelődöt kell figyelembe venni.''
Az Alkotmánybíróság – korábbi határozataiból kiindulva – jelen ügyben megfogalmazza, hogy a kötelezően [Ámtv. 6. §; 8. § (2) bekezdés], valamint a közgyűlés döntésétől függően [Ámtv. 8. § (1) bekezdés] vagyonnevesítésben részesülőknek nem volt alkotmányosan védett tulajdoni igényük az üzletrész juttatására, és a vagyonnevesítéssel nem szereztek tulajdonjogot a szövetkezeti vagyon meghatározott hányada felett. A vagyonnevesítésben részesítettek nem tulajdoni szempontok alapján, például tőkebefektetés, vagyoni hozzájárulás ellenértékeként jutottak üzletrészhez. (595/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 383, 386.; 598/B/1993. AB határozat, ABH 1998, 557, 559.)
2. Az Alkotmánybíróság szerint az Mgüt. szabályozása, amely e törvény 2. § (1) bekezdésén alapul, az alkotmányos tulajdonvédelem körébe eső szövetkezeti vagyon bizonyos részének, egyes esetekben akár egészének közhatalmi eszközökkel történő elvonását jelenti. A jogalkotó ugyanis az Mgüt.-ben arra kötelezett egyes magánjogi jogalanyokat (a mezőgazdasági szövetkezeteket), hogy saját vagyonuk terhére más magánjogi jogalanyoknak (az Ámtv. alapján üzletrészt szerzőknek és azok jogutódainak) kifizetést teljesítsenek. Az üzletrészek tényleges értékére tekintet nélküli kifizetési kötelezettséget törvény írja elő, és a konkrét esetekben a megyei földművelésügyi hivatal mint közigazgatási hatóság gondoskodik a vételár kifizetéséről. [Mgüt. 2. § (5) bekezdés, 3. §, 4. §.]
3. Az Alkotmánybíróság szerint az érintett szövetkezeteket az üzletrész névértéken való kifizetésének fedezetéül szolgáló szövetkezeti vagyon tekintetében is megilleti az Alkotmány 13. §-ában biztosított tulajdonhoz való jog védelme. Az Alkotmánybíróság a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatában mondta ki először, hogy az Alkotmány a tulajdonjogot mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját részesíti védelemben. (ABH 1993, 373, 380.) Az alkotmányos tulajdonvédelem a polgári jogi értelemben vett tulajdonvédelmen túlterjeszkedve biztosítja azt, hogy a tulajdonhoz való jog alanyai az életviszonyokat és gazdasági kapcsolatokat alakító gazdasági döntéseket önállóan és szabadon hozzák meg. Ez magyarázza, hogy az alkotmányos tulajdonvédelem nemcsak a polgári jogilag a tulajdon közvetett tárgyának minősülő dolgokra terjed ki, hanem az egyéb dologi jellegű vagyoni jogokra és egyes nem dologi jellegű vagyoni jogosultságokra is. A cselekvési autonómiára hivatkozva részesítette védelemben az Alkotmánybíróság – egyebek mellett – a helyi önkormányzatok, az egyházak, a köztestületek vagyonát. Az alkotmányos tulajdonvédelem addig terjedhet, amíg a védeni kívánt jogosultságok a tulajdon személyes autonómiát biztosító feladatát látják el. [17/1992. (III. 30.) AB határozat, ABH 1992, 104, 108.; 33/1992. (V. 29.) AB határozat, ABH 1992, 188, 190.; 4/1993. (II. 12.) AB határozat, 48, 66–67, 72.; 43/1995. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1995, 188, 195.; 40/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 282, 286–287.]
Az Alkotmánybíróság tulajdonvédelmi felfogása összhangban van az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatával. Az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyvének első cikke kimondja: ,,Minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához. Senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik.'' A strasbourgi esetjog szerint az Egyezmény első kiegészítése – az ingó és ingatlan dolgok védelmén túlmenően – a természetes és jogi személyek gazdasági életben való részvételhez fűződő érdekeinek széles körét részesíti védelemben. Az Alkotmánybíróság a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatban megjegyezte, hogy ,,a javak békés élvezetéhez való jog'' szélesebb védelmet nyújt a technikai értelemben vett, polgári jog szerinti tulajdonénál. (ABH 1993, 373, 380.)
Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az Mgüt. által előírt kifizetési kötelezettség közvetlenül érinti a mezőgazdasági szövetkezeteknek mint a gazdasági élet alanyainak vagyoni autonómiáját. A szövetkezetek az üzletrészek – tényleges értékére tekintet nélkül meghatározott – vételárának kifizetésére vonatkozó kötelezettségüknek saját vagyonuk terhére, saját pénzük, illetve bankszámlapénzük kifizetésével tehetnek eleget. A kifizetéshez szükséges források biztosítása megkövetelheti a szövetkezeti tulajdonban lévő dolgok, illetve – a szintén az alkotmányos tulajdonvédelem körébe eső – egyes vagyoni értékű jogok elidegenítését vagy megterhelését. Következésképpen a kifizetési kötelezettség az Alkotmány 13. §-ában megfogalmazott tulajdonhoz való jogot érinti.
4. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint alkotmányos szempontból nem indokolható, hogy az üzletrészek megszüntetésére a szövetkezeteket terhelő, kizárólag névértéken történő fizetési kötelezettség előírásával kerüljön sor. ,,A kívülálló üzletrész-tulajdonosok az üzletrész megszerzésekor annyi jogot szereztek meg, amennyit az Sztv. és az Ámtv. vonatkozó rendelkezései biztosítottak.'' (598/B/1993. AB határozat, ABH 1998, 557, 562.) E határozatból fakadóan a kívülálló üzletrész-tulajdonosok közvetlenül az Alkotmány alapján nem támaszthatnak igényt az üzletrészekhez kapcsolódó jogosítványok bővítésére. Az Sztv. és az Ámtv. az Alkotmánybíróságnak e határozatában vizsgált rendelkezései az üzletrészhez kapcsolódó jogokat az alkotmányosság követelményeinek megfelelően szabályozzák. A tulajdonhoz való jog alkotmányos védelme megköveteli, hogy a jogalkotó a gazdasági átalakulás során létrehozott szövetkezeti üzletrész jogintézményéhez kapcsolódó jogosultságokat és kötelezettségeket ne egyoldalúan, a jogalanyok egyik csoportja, a szövetkezetek magántulajdonának terhére rendezze át. Egy évtizeddel a piacgazdaság alapjainak megteremtése és a szövetkezeti tulajdon átalakítása után nincs alkotmányos indoka annak, hogy a jogalkotó olyan szabályozást válasszon, amely eltér a piacgazdaságban szokásos eszközök alkalmazásától.
Amennyiben a jogalkotó az elmúlt évtized tapasztalatai alapján úgy ítéli meg, hogy a vagyonnevesítés keretében ex gratia juttatott üzletrészekkel nem érte el a kívánt társadalom- és gazdaságpolitikai célt, akkor – az Alkotmánnyal összeegyeztethető – különféle eszközökkel elérheti az üzletrészek megszüntetését. Az ilyen célú jogalkotást indokolhatja a szövetkezeti üzletrészek megszüntetésével, bevonásával kapcsolatos törvényi rendelkezések hiánya és az is, hogy az üzletrész-tulajdonosok sok esetben – felosztható nyereség hiányában – nem jutottak osztalékhoz. A jogalkotó azonban nem alkothat olyan szabályozást, amely a tényleges értéktől függetlenül az üzletrészek névértékének kifizetésére kötelezi a szövetkezeteket. Az üzletrész ugyanis, ahogyan azt az Alkotmánybíróság az 598/B/1993. AB határozatában hangsúlyozta, a közös szövetkezeti vagyon része, névértéke a szövetkezet gazdálkodásától függően változhat, és feljogosítja tulajdonosát, hogy az eredményből (ha a nyereséges gazdálkodás eredményeképpen van ilyen) osztalék formájában részesedjék. (ABH 1998, 557, 560–561.)
5. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Mgüt. az előírt szabályozással az egyes szövetkezetek cselekvési autonómiáját biztosító anyagi alap egy részének, bizonyos esetekben egészének elvonását okozza. Az Alkotmánybíróság a fentiek alapján arra a megállapításra jutott, hogy az Mgüt.-ben előírt kifizetési kötelezettség sérti a tulajdonhoz való jogot.
Az Mgüt.-ben előírt fizetési kötelezettség a mezőgazdasági szövetkezetek jelentős részét érinti, tömegesnek tekinthető, az egyes szövetkezetek tulajdonának sérelme mellett a piacgazdaság alapelemének tekinthető magántulajdoni rend sérelmét is eredményezi. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy az Alkotmánynak a piacgazdaságot deklaráló 9. § (1) bekezdése a gazdasági élet valamennyi alanyának, így a mezőgazdasági szövetkezeteknek is gazdasági autonómiát biztosít. Ez a védelem szoros összefüggésben áll a tulajdonnak mint a cselekvési autonómia anyagi alapjának oltalmával. Az Alkotmány 9. § (1) bekezdése és 13. §-a védelmet nyújt az önkényes állami beavatkozásokkal szemben.
V.
Az Alkotmánybíróság megvizsgálta azt is, hogy a jogalkotó nem alkalmazott-e az Alkotmány 70/A. §-ával ellentétes különbségtételt a szövetkezetek, illetve az üzletrész-tulajdonosok egyes csoportjai között.
1.1. Az Országgyűlés 2000. december 19-én fogadta el a jelen alkotmányossági vizsgálat tárgyát képező Mgüt.-t, valamint az Sztv2.-t. Mindkét jogszabály alapvető rendelkezéseket tartalmaz a szövetkezeti üzletrészek megszüntetéséről. Az Sztv2. alapján a 2001. január 1. napját követően alapított szövetkezetek esetében nincs helye üzletrésztőke képzésének és üzletrész juttatásának. Az ezt megelőzően alapított szövetkezetek üzletrészeinek megszüntetésével kapcsolatban az Sztv2. így rendelkezik:
,,89. § (2) E törvényt kell alkalmazni a hatálybalépéskor már működő, bejegyzett szövetkezetre is az alapszabály-módosítás cégbejegyzésének időpontjától, ha
a) a közgyűlés az alapszabályt e törvény rendelkezéseinek megfelelően módosítja, és
b) ennek során a korábbi üzletrésztőkét a részjegytőke részeként – a tagonkénti vagyoni hozzájárulás mértékét megállapítva – mutatja ki, feltéve, hogy
c) a kívülálló üzletrész-tulajdonosok üzletrészét megvásárolta és bevonta.
(3) Azok a törvény hatálybalépésekor már működő, bejegyzett szövetkezetek, amelyek alapszabályának a (2) bekezdés szerint történő módosítására nem kerül sor, a törvény hatálybalépésekor irányadó rendelkezéseket az e törvény hatálybalépésétől számított ötödik naptári év végéig alkalmazhatják azzal az eltéréssel, hogy a szövetkezet szövetkezeti üzletrészt a törvény hatálybalépése után nem bocsáthat ki, a már kibocsátott és tulajdonában lévő vagy tulajdonába kerülő üzletrészt pedig haladéktalanul köteles bevonni az értékpapírok megsemmisítésére vonatkozó jogszabályok szerint.
(4) Az a szövetkezet, amely a (3) bekezdésben meghatározott határidő lejártáig alapszabályát a (2) bekezdésben foglaltak szerint nem módosítja vagy gazdasági társasággá át nem alakul, jogutód nélkül megszűnik.
(5) Felhatalmazást kap a Kormány, hogy a (2)–(3) bekezdés végrehajtásának egyes kérdéseit rendeletben szabályozza.''
Megállapítható, hogy az általános szabályokat tartalmazó Sztv2. a korábbi alapítású szövetkezetek esetében kizárja, hogy a jövőben üzletrészt bocsássanak ki, továbbá előírja számukra, hogy a már meglévő üzletrészeket öt éven belül vásárolják meg a tulajdonosoktól, és vonják be. Amennyiben valamely szövetkezet ennek a követelménynek nem tesz eleget, és gazdasági társasággá sem alakul át, öt év elteltével a jogszabály erejénél fogva jogutód nélkül megszűnik. Az Mgüt. az általános szabályokat tartalmazó Sztv2.-höz képest speciális rendelkezéseket megállapító törvénynek minősül azokat a szövetkezeteket érintően, amelyek árbevételének több, mint 50%-a mezőgazdasági tevékenységből származik.
1.2. Az Mgüt. a szövetkezeti üzletrészek megszüntetésével kapcsolatban a mezőgazdasági szövetkezetek számára az alábbi speciális feltételeket állapítja meg:
– A mezőgazdasági szövetkezetek kötelesek a vagyonnevesítéskor megállapított névértéken megvásárolni az alanyi jogú kívülálló üzletrészesek üzletrészeit [2. § (1) bekezdés]. Ezzel szemben az Sztv2. a többi szövetkezet és üzletrészes megállapodására bízza a vételár megállapítását.
– A mezőgazdasági szövetkezetek ,,közigazgatási eljárás'' keretében kötelesek az üzletrészeket megvásárolni [2. § (5) bekezdés], amelyben a megyei földművelésügyi hivatal a szövetkezetek törvényes képviselőjeként jár el [3. § (1) bekezdés]. Ennek keretében a mezőgazdasági szövetkezet nevében a földművelésügyi hivatal köti meg a szerződést [4. § (3) bekezdés], és fizeti ki a szövetkezet által rendelkezésre bocsátott vételárat az üzletrész-tulajdonosnak [4. § (4) bekezdés]. Emellett a hivatal mint közigazgatási hatóság jár el az alanyi jogú kívülálló üzletrész-tulajdonosok igénybejelentései alapján indult eljárásokban. [3. § (2) bekezdés; 4. § (1) bekezdés] Az Sztv2. ezzel szemben a többi szövetkezet esetében nem rendelkezik a vétellel kapcsolatos eljárásról, ezért arra – a vételi kötelezettség kivételével – a Ptk. rendelkezései az irányadók.
– A mezőgazdasági szövetkezetek esetében 2001. május 31-ig be kell fejezni a ,,közigazgatási eljárást'', és az üzletrészt – a jogosulti körtől függően – 2001., illetve 2002. július 1. napjáig kell megvásárolni. [2. § (4) és (5) bekezdés] Az Sztv2. ezzel szemben úgy rendelkezik, hogy a többi szövetkezet esetében 2005. december 31-ig kell megszüntetni az üzletrészeket. [89. § (3) és (4) bekezdés]
– A mezőgazdasági szövetkezet jogosult, de egyben köteles is igénybe venni az állam pénzügyi segítségét, amennyiben a – meghatározott alanyi kört illető – vételárat saját forrásból nem tudja biztosítani. [2. § (3) bekezdés] Az állami segítség egy éves lejáratú kamatmentes kölcsönt jelent. [5. § (1) bekezdés; 6. § (1) bekezdés] Az államot a kifizetett vételár erejéig a szövetkezet vagyonán vagyont terhelő zálogjog illeti meg, amit a zálogjogi nyilvántartás vezetője törvényen alapuló zálogjogként jegyez be. [6. § (2) bekezdés] Ez azt jelenti, hogy az érintett szövetkezeteket az Mgüt.-ben körülírt feltételekkel kölcsönszerződés-kötési kötelezettség terheli az állammal szemben.
– Az alanyi jogú, kívülálló üzletrész-tulajdonosokat megillető, lejárt követelés a mezőgazdasági szövetkezettel szemben ,,közvetlen bírósági végrehajtás útján'' érvényesíthető. (8. §)
1.3. Az Alkotmány 70/A. §-a az emberi, illetve állampolgári jogokkal kapcsolatban fogalmazza meg a diszkrimináció tilalmát. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a 70/A. § a személyekre általában, így a jogi személyekre is vonatkozik. A jogi személy számára is biztosított tehát, hogy alkotmányos jogait megkülönböztetés nélkül érvényesíthesse. [először: 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 82.; 1441/B/1990/2. AB határozat, ABH 1991, 590, 591.]
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a diszkrimináció tilalma nemcsak az alapjogok körében tett hátrányos megkülönböztetést zárja ki, hanem azt is megköveteli, hogy a jognak mindenkit egyenlően (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembe vételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni. [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.]
Az Alkotmány 9. § (1) bekezdése a piacgazdaságot, 9. § (2) bekezdése pedig a gazdasági verseny szabadságát biztosítja. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a szerződési szabadság a piacgazdaság lényegi elemének és önálló alkotmányos jognak (de nem alapvető jognak) minősül. [13/1990. (VI. 18.) AB határozat, ABH 1990, 54, 55.; 32/1991. (VI. 6.) AB határozat, ABH 1991, 146, 153.; 15/1994. (III. 10.) AB határozat, ABH 1994, 414–415.] A gazdasági verseny szabadságáról rendelkező alkotmányos szabály is a szerződési szabadság biztosítását követeli meg. [61/1993. (XI. 29.) AB határozat, ABH 1993, 358, 360.; 13/1995. (III. 1.) AB határozat, ABH 1995, 77, 80.]
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az Alkotmány 9. §-án alapuló szerződési szabadság mint alapjognak nem minősülő jog elsősorban az Alkotmány 70/A. §-a közvetítésével kapcsolódik be az alkotmányos védelembe. Az azonos szabályozási körbe tartozó polgári jogi jogalanyok között a vagyoni jogviszonyok körében tett megkülönböztetés – kellő súlyú alkotmányos indok hiányában – alkotmányosan megengedhetetlen. Az eltérő jogi szabályozásnak azonban lehetnek jogon kívüli, gazdasági indokai is. [21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 81.; 53/1992. (X. 29.) AB határozat, ABH 1992, 261, 263.; 54/1992. (X. 29.) AB határozat, ABH 1992, 266, 269.; 25/1993. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1993, 188, 192.; 33/1993. (V. 28.) AB határozat, ABH 1993, 247, 250.; 61/1993. (XI. 29.) AB határozat, ABH 1993, 358, 360.; 13/1995. (III. 1.) AB határozat, ABH 1995, 77, 78.; 66/1995. (XI. 24.) AB határozat, ABH 1995, 333, 343.]
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság a polgári jogi jogalanyok közötti számos megkülönböztetést minősített alkotmányellenesnek. [50/1991. (X. 3.) AB határozat, ABH 1991, 251.; 18/1992. (III. 30.) AB határozat, ABH 1992, 110.; 34/1992. (VI. 1.) AB határozat, ABH 1992, 192.; 53/1992. (X. 29.) AB határozat, ABH 1992, 261.; 54/1992. (X. 29.) AB határozat, ABH 1992, 266.; 73/1992. (XII. 28.) AB határozat, ABH 1992, 306.; 61/1993. (XI. 29.) AB határozat, ABH 1993, 358.; 1/1996. (I. 26.) AB határozat, ABH 1996, 29.; 36/1997. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1997, 222.]
Az Alkotmánybíróság gyakorlata elismeri, hogy a mezőgazdasági jogalanyokra, illetve a velük jogviszonyban álló személyekre vonatkozó speciális szabályozásnak számos olyan gazdasági, gazdaságpolitikai oka lehet, amely kellően indokolja az eltérő szabályozást. [16/1991. (IV. 20.) AB határozat, ABH 1991, 58, 62. ; 28/1991. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 88, 93, 101.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 200–201.; 8/2000. (III. 31.) AB határozat ABK 2000. március, 64–65.]
1.4. A mezőgazdasági szövetkezetek és az egyéb szövetkezetek közötti különbségtétel a jogalanyokat a vagyoni döntések körében megillető autonómiára, a szerződési szabadságra vonatkozik. Az Mgüt. mint az üzletrészek kötelező vételére vonatkozó speciális jogszabály a mezőgazdasági szövetkezeteknek az Alkotmány 9. §-án alapuló, a vétellel kapcsolatos döntési szabadságát teljesen elvonja. A törvény a szövetkezeti vagyoni viszonyok rendezését olyan, a piacgazdaság viszonyai között elfogadhatatlan kényszerátalakítás formájában követeli meg, amelyre a mezőgazdasági szövetkezeteknek mint a gazdasági élet autonóm alanyainak semmiféle befolyása nincsen. Mindebből következik, hogy az Mgüt. a mezőgazdasági szövetkezeteket alkotmányellenes módon, megfelelő indok nélkül hátrányos megkülönböztetésben részesíti az Sztv2. hatálya alá tartozó szövetkezetekkel szemben. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy a kiépült piacgazdaság viszonyai között az állam a gazdasági változtatások érdekében nem vehet igénybe olyan eszközöket, amelyek a gazdasági rendszerváltás idején kivételesen megengedettek voltak, illetve amelyeket a piacgazdaság megvalósítása nélkülözhetetlenné tett. A megszilárdult jogállamiság keretei között a szövetkezeteket a vagyoni döntések körében megillető cselekvési autonómia egyetlen szövetkezettípus esetében sem hagyható figyelmen kívül.
1.5. Az Mgüt.-ben intézményesített ,,közigazgatási eljárás'' is a mezőgazdasági szövetkezetek szerződési szabadsága tekintetében jelent alkotmányos indokot nélkülöző hátrányos megkülönböztetést. A megyei földművelésügyi hivatal a mezőgazdasági szövetkezet törvényes képviselőjeként vesz részt a közigazgatási eljárásban, ami sérti a szövetkezetek döntési autonómiáját. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a jogügyletek létrehozásának szabadsága a különféle szervezeteket is megilleti. ,,Az általános cselekvési szabadság egyik megnyilvánulási formájának tekinthető a jogügyletek létrehozásának szabadsága, az önálló, minden hatalmi befolyástól mentes döntési jog az ilyen ügyletekben.'' ,,Cselekvési autonómiával a társadalmi szervezetek és a gazdasági társaságok is rendelkeznek. (...) Mivel az Alkotmány alapvető jogként ismeri el az egyesülési jogot, a vállalkozás, így a gazdálkodó szervezetek alapításának és a gazdasági, társadalmi érdekek védelmére irányuló szervezetek alakításának szabadságát, ezért az államnak az e jogok gyakorlására létrehozott szervezetek önállóságát is tiszteletben kell tartania.'' [24/1996. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1996, 107, 111–112.] Az Alkotmánybíróság a 67/1997. (XII. 29.) AB határozatban megállapította, hogy ex lege törvényes képviseleti jog biztosítása révén a rendelkezési jog elvonása kivételesen alkalmazott végső eszközként fogadható el, de csak abban az esetben, ha azt a törvényalkotó megfelelő garanciákkal veszi körül. (ABH 1997, 411, 416.) Az Mgüt. ezzel szemben semmiféle garanciát nem tartalmaz az érintett szövetkezetek jogainak védelmében. Ezen felül az Mgüt.-ben szabályozott eljárásban a földművelésügyi hivatal a felek képviselője mellett a közigazgatási hatóság szerepét is betölti, így egy kézben összpontosulnak az ellenérdekű ügyfeleket és a hatóságot megillető jogosítványok. A földművelésügyi hivatal az üzletrészek megszüntetésével kapcsolatban a szövetkezet érdekkörébe tartozó valamennyi kérdésben a szövetkezet helyett dönthet.
1.6. Az üzletrész értékének törvényi meghatározását, a gyorsított eljárást és a szövetkezetek jogérvényesítésének kizárását nem ellensúlyozzák az állami segítségnyújtásról szóló rendelkezések. Egyrészt a kölcsönszerződés-kötési kötelezettség és a földművelésügyi hivatal fellépése miatt az érintett (fizetésképtelen) szövetkezetnek semmiféle befolyása nincs arra, hogy igénybe veszi-e és milyen feltételekkel veszi igénybe az állami kölcsönt. Másrészt a szövetkezet gazdálkodására és hitelképességére károsan hathat, hogy az állammal szemben adósságot kell vállalnia, melyet a szövetkezet vagyonát terhelő, törvényen alapuló zálogjog biztosít.
1.7. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az Mgüt. az üzletrészek megszüntetésével kapcsolatban a mezőgazdasági szövetkezeteket alkotmányos szempontból értékelhető indok nélkül hátrányosan különbözteti meg az Sztv2. hatálya alá tartozó szövetkezetekkel szemben. A mezőgazdasági szövetkezeteknek a vagyoni döntéseket illető autonómiájára és a szerződéskötési eljárással kapcsolatos rendelkezési jogára vonatkozó megkülönböztetés önkényes, ezért alkotmányellenes.
2.1. Az Mgüt. nemcsak a mezőgazdasági szövetkezeteket különbözteti meg hátrányosan más szövetkezetekkel szemben, hanem az üzletrész-tulajdonosok között is diszkriminációt alkalmaz. Az Mgüt. a szövetkezeti üzletrész-tulajdonosokkal kapcsolatban az alábbi különbségtételeket alkalmazza:
– Az 1. § alapján nem tartoznak a törvény hatálya alá azok, akik nem mezőgazdasági szövetkezet üzletrészével rendelkeznek. Az Ámtv.-ben szabályozott juttatásokon alapuló üzletrészek léteznek ipari és fogyasztási szövetkezetekben is, az Sztv. szabályai alapján pedig más szövetkezetek is létrehozhattak üzletrészeket, amelyek nem tartoznak a törvény hatálya alá.
– A mezőgazdasági szövetkezetekben üzletrésszel rendelkező tagok e minőségükben szintén nem tartoznak a törvény hatálya alá, mivel az kizárólag kívülállókra és azok örököseire nézve tartalmaz rendelkezéseket. (Lehetséges azonban, hogy a kívülálló örököse tagja a szövetkezetnek.)
– A 2. § (2) bekezdés b) pontja alapján azokra a kívülállókra sem vonatkoznak a törvény rendelkezései, akik a vagyonnevesítéskor a szövetkezet tagjai voltak, de 1999. december 31. után kiléptek.
– A 9. § alapján a mezőgazdasági szövetkezetek kívülálló üzletrész-tulajdonosai közül azok, akik vásárlás útján jutottak üzletrészhez, a szövetkezettel történő megállapodás szerinti feltételekkel juthatnak hozzá üzletrészeik ellenértékéhez.
Az eddig felsorolt esetekben tehát a speciális rendelkezések hiányában az Sztv2. szabályait kell alkalmazni az üzletrészek megszüntetésekor. [Az Mgüt. 3. § (1) bekezdése a mezőgazdasági szövetkezetek esetében egy tekintetben kivételt tesz: valamennyi kívülálló szövetkezeti üzletrész-tulajdonos esetében, így a vásárlás útján szerzők és a tagsági jogviszonyt 1999. december 31. után megszüntetők esetében is, a szövetkezetnek az üzletrész megvásárlása során eljáró törvényes képviselőjévé nyilvánítja a megyei földművelésügyi hivatalt.]
Az Mgüt. – a 3. § (1) bekezdése és a 9. § kivételével – az ún. ,,alanyi jogú kívülálló üzletrészesek'' jogait rendezi úgy, hogy a jogosultakat négy csoportba sorolja. A 2. § (2) bekezdése a következőket tartalmazza:
,,E törvény alkalmazása során alanyi jogú kívülálló üzletrészes az,
a) aki a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény végrehajtásáról és az átmeneti szabályokról szóló 1992. évi II. törvény alapján kívülállóként jutott üzletrészhez, illetőleg annak örököse,
b) aki a vagyonnevesítéskor a szövetkezet tagja volt, de a szövetkezetből 1999. december 31. napjáig kilépett,
c) aki szövetkezeti tagtól üzletrészt örökölt,
d) aki a b) és c) pont alattiaktól öröklés útján jutott üzletrészhez, és – valamennyi esetben – az üzletrész az igénybejelentés időpontjában is a tulajdonában van.''
Az Mgüt. az ,,alanyi jogú kívülálló üzletrészesek'' esetében egységesen tér el az Sztv2.-től a következő pontokon: A szövetkezet az ő esetükben a vagyonnevesítéskor megállapított névértéken köteles megvásárolni az üzletrészt [2. § (1) bekezdés], az adásvétel létrehozása ,,közigazgatási eljárás'' keretében történik, amit 2001. május 31-ig be kell fejezni [2. § (5) bekezdés], az eljárás során a megyei földművelésügyi hivatal külön meghatalmazás nélkül is eljárhat a nevükben (8. §).
Az ,,alanyi jogú kívülálló üzletrészesek'' közül a 2. § (2) bekezdés a) pontjában említett személyek esetében a szövetkezetnek 2001. július 1. napjáig kell megvásárolnia az üzletrészt [2. § (4) bekezdés a) pont], és az állam a fizetésképtelen szövetkezeteknek kamatmentes kölcsön formájában segítséget nyújt a vételár kifizetéséhez [2. § (3) bekezdés; 5. §]. A 2. § (2) bekezdés b)–d) pontjában említett személyek üzletrészeit 2002. július 1-jéig kell megvásárolni [2. § (4) bekezdés b) pont; 7. §].
2.2. Az Alkotmánybíróság mindezeket figyelembe véve arra a következtetésre jutott, hogy az Mgüt. a jogalanyok egyes csoportjait alkotmányosan elfogadhatatlan szempontok alapján kedvezőbb elbírálásban részesítette. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy alkotmányosan elfogadható cél lehet a szövetkezeti üzletrészek jogintézményének megszüntetése. A szabályozásnál azonban abból kell kiindulni, hogy az üzletrész-tulajdonosok homogén csoportot alkotnak. [598/B/1993. AB határozat, ABH 1998, 557, 563.] A jogalkotó a kívülálló üzletrész-tulajdonosok érdekeinek védelme érdekében – alkotmányos keretek között – számukra eltérő feltételeket teremthet, mivel ők az üzletrészre és a részjegyre vonatkozó párhuzamos szabályozás következtében nem rendelkeznek érdemi befolyással a szövetkezeti döntéshozatalra. Nincs azonban alkotmányos indoka annak, hogy a törvényhozó ezeket a szempontokat kizárólag a mezőgazdasági szövetkezetek esetében, az Mgüt. 2. § (2) bekezdésében alkalmazott önkényes megkülönböztetésekkel juttassa érvényre. Az Mgüt. alkotmányos szempontból indokolatlan különbséget tesz azok között is, akik az üzletrészt öröklés, illetve vétel útján szerezték, különös tekintettel arra, hogy az üzletrészes tag örököse is kedvezményezett. Nem indokolható alkotmányosan a különbségtétel azok között sem, akik 1999. december 31-ig, illetve azt követően léptek ki a szövetkezetből. A törvény kedvezményben részesíti a tag (és a kívülálló) örökösét is, de csak akkor, ha nem tagja a szövetkezetnek. A törvény az üzletrész-tulajdonos tagokat nem kívánja kedvezményekben részesíteni, sőt a szabályozás következtében jelentősen csökken az esélye annak, hogy a nem ,,alanyi jogú kívülálló üzletrészesek'', így az üzletrészes tagok egyáltalán hozzájuthatnak üzletrészük ellenértékéhez.
2.3. Mindemellett az Mgüt. 8. § (1) bekezdése a kívülálló mezőgazdasági szövetkezeti üzletrész-tulajdonosok egy csoportját az Alkotmányba ütköző módon, hátrányosan különbözteti meg más üzletrész-tulajdonosokkal szemben. E rendelkezés alapján az ,,alanyi jogú kívülálló üzletrész-tulajdonosok szövetkezettel szembeni igényének érvényesítésében a megyei földművelésügyi hivatal külön meghatalmazás nélkül is eljárhat''. Így a földművelésügyi hivatal nem kizárólag a szövetkezetek képviseletében, hanem egyúttal az üzletrész-tulajdonosok képviselőjeként (quasi meghatalmazottjaként) is részt vesz az eljárásban, ami ellentétes az Alkotmány 54. § (1) bekezdésén alapuló önrendelkezési joggal. [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 44–45.; 9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 67.; 75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376, 381.; 4/1998. (III. 1.) AB határozat, ABH 1998, 71, 76.] A bírósági, hatósági eljárások során biztosított rendelkezési joggal kapcsolatban az 1/1994. (I. 7.) AB határozat kimondta: ,,Az önrendelkezési jog fontos tartalmi eleme – egyebek között – az egyén joga arra, hogy az igény állapotába került alanyi jogait a különböző állami szervek, így a bíróság előtt is érvényesítse. Az önrendelkezési jog azonban mint az általános cselekvési szabadsághoz való jog, a jogérvényesítéstől való tartózkodás, a nem cselekvés jogát is magában foglalja. Mivel ez a jog az egyén autonómiájának védelmére szolgál, általában mindenkinek szabadságában áll eldönteni, hogy jogai és törvényes érdekei védelmére nyitva álló és alkotmányosan biztosított hatósági igényérvényesítési utat igénybe veszi-e vagy attól tartózkodik.'' (ABH 1994, 29, 35–36.) Az Mgüt. tehát az önrendelkezési jog gyakorlása tekintetében is különbséget tesz az érintett üzletrész-tulajdonosok között, ez esetben az alanyi jogú kívülálló üzletrész-tulajdonosok hátrányára.
Következésképpen megállapítható, hogy az Mgüt. a kedvezményezett üzletrész-tulajdonosok körének alkotmányos indokot nélkülöző meghatározásával és a kedvezmények önkényes elosztásával is megsértette az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését.
VI.
Az Alkotmánybíróság az igények bejelentésére, az üzletrészek kifizetésére és az azzal kapcsolatos közhatalmi tevékenységre vonatkozó eljárási rend vizsgálatát az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság követelménye tekintetében is elvégezte. Az Mgüt.-ben megállapított eljárási szabályok a törvény alapkoncepciójának szerves részét alkotják: egyfelől az eljárási rendelkezések határozzák meg a mezőgazdasági szövetkezeteket sújtó tulajdonelvonás módját, másfelől a mezőgazdasági szövetkezeteket jelentős részben az üzletrészek megszüntetésére vonatkozó eljárás tekintetében éri hátrányos megkülönböztetés más szövetkezetekkel szemben. Az Alkotmánybíróság vizsgálata kiterjedt az Mgütr.-re is.
1. Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság követelményével teljesen ellentétes az az Mgüt.-ben, illetve az Mgütr.-ben szabályozott eljárási rend, amelyben a földművelésügyi hivatal a felek képviselője mellett a közigazgatási hatóság szerepét is betölti. Az Mgüt. a – polgári jogi tekintetben vett – szerződő feleket, a – közigazgatási jogi értelemben vett – ellenérdekű ügyfeleket és a közigazgatási hatóságot megillető jogosítványokat a megyei földművelésügyi hivatalok kezében összpontosítja. A szabályozás összevonja az állami közhatalmi jogosítványokat a polgári jogi képviseletből származó jogokkal. Jogállamban ilyen jogszabályi megoldásra semmiféle indok nem kényszerítheti a jogalkotót. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy az állami közhatalmi szervek nem rendelkezhetnek hatalmi pozícióval konkrét magánjogi jogviszonyokban. A magánjogi jogviszonyokban ugyanis a közhatalmi szervek ugyanolyan jogi helyzetben vannak, mint más jogalanyok. [69/1995. (XII. 12.) AB határozat, ABH 1995, 536, 540.] Kiemeli az Alkotmánybíróság, hogy a különféle eljárások során érvényesülő rendelkezési jog – amelyet az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján először a 8/1990. (IV. 23.) AB határozat fogalmazott meg – megsértése egyúttal az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében megfogalmazott jogállamiság sérelmét is eredményezi.
2. Az Alkotmánybíróság döntése meghozatalakor figyelembe vette, hogy az Mgüt.-nek az üzletrészek megszüntetésére vonatkozó eljárással kapcsolatos szabályai több ponton is ellentmondásos, alkalmazhatatlan – ezért végrehajthatatlan – rendelkezéseket tartalmaznak.
Az Mgüt.-nek az állami segítségre vonatkozó 2. § (3) bekezdése, 5. § (1) bekezdése és 7. §-a egymásnak olyan jelentős mértékben ellentmondó rendelkezéseket tartalmaz, hogy a mezőgazdasági szövetkezeteket terhelő kölcsönszerződés-kötési kötelezettség köre és tartalma nem állapítható meg:
,,2. § (3) A (2) bekezdés a) pontja szerinti alanyi jogú kívülálló üzletrészesek üzletrészeinek megvásárlásához az állam a szövetkezetnek pénzügyi segítséget biztosít, ha a szövetkezet a vételárat saját forrásból nem tudja kifizetni.''
,,5. § (1) Ha a mezőgazdasági szövetkezet a vételárat saját forrásból nem tudja biztosítani, az állam – a szövetkezet kérelmére – a vételárra kölcsönt biztosít.
(2) Ha a szövetkezet a vételár állam által történő biztosítását kérte, a megyei földművelésügyi hivatal a szerződést és a mellékleteket megküldi az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaságnak (a továbbiakban: ÁPV Rt.), amely a megyei földművelésügyi hivataloknak az állami vagyon értékesítéséből befolyó összeg terhére folyósítja a szerződés szerinti vételárat.
(3) A megyei földművelésügyi hivatal az adásvételi szerződés szerinti módon és esedékességgel kifizeti a vételárat az alanyi jogú kívülálló üzletrészesnek.''
,,7. § A 2. § (2) bekezdésének b)–d) pontjai szerinti alanyi jogú kívülálló üzletrész-tulajdonosok üzletrészeinek megvásárlására az 5. § szabályait kell alkalmazni azzal az eltéréssel, hogy a vételárat a szövetkezetnek kell biztosítania.''
Az megállapítható, hogy a 2. § (2) bekezdésének a) pontjában meghatározott jogosultak esetében a fizetésképtelen szövetkezeteknek az állam kamatmentes kölcsön formájában juttat segítséget, de az Mgüt. alapján kideríthetetlen, hogy a 2. § (2) bekezdésének b)–d) pontjaiban említett jogosultak esetén hogyan biztosít kölcsönt az állam [5. § (1) bekezdés], ha a vételárat a szövetkezetnek kell biztosítania (7. §). A szerződéskötési kötelezettséget és az azzal kapcsolatos állami szerepvállalást érintő ellentmondásos jogi szabályozás sérti a jogbiztonságot, mert az alapján nem dönthető el, hogy az üzletrészek megszüntetésére irányuló eljárás során az érintett jogalanyok milyen ismérvek alapján kötelesek eleget tenni a szerződéskötési kötelezettségnek.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint meghatározott életviszonyok, illetőleg tényállások ellentétes törvényi rendezése önmagában nem jelent alkotmányellenességet. Az ilyen rendezés csak akkor válik alkotmányellenessé, ha a szabályozás alapjogi jogsértéshez vezet. [35/1991. (VI. 20.) AB határozat, ABH 1991, 175, 176.; 152/B/1998. AB határozat, ABH 1999, 653, 657.] Ugyanakkor az Alkotmánybíróság a 21/1993. (IV. 2.) AB határozatban kimondta: ,,Az ugyanazon törvényen belüli ellentétes szabályozás – különösen ha az a címzettek, az érintettek, a kötelezettek eltérő körére vonatkozik – már olyan fokú jogbizonytalanságot jelent, amely alkotmányellenes. Az anyagi alkotmánysértés, az alapjogi jogsértés itt ugyanis önmagában annak következtében megállapítható, hogy az az érintett állampolgároknál olyan fokú jogbizonytalanságot eredményezhet, amely kötelezettségeik teljesítését kiszámíthatatlanná, félreérthetővé és bizonytalanná teszi.'' (ABH 1993, 172, 180.)
A fentiek alapján az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az Mgüt.-ben, illetve az Mgütr.-ben szabályozott ,,közigazgatási eljárás'', az igények bejelentésére, az üzletrészek kifizetésére és az azzal kapcsolatos közhatalmi tevékenységre vonatkozó eljárási rend egésze, továbbá a kölcsönszerződés-kötési kötelezettség körére és tartalmára vonatkozó rendelkezések sértik az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság és annak részét képező jogbiztonság követelményét.
VII.
Az Alkotmánybíróság az Mgüt. formai és tartalmi vizsgálatának eredményeképpen az alábbi következtetésekre jutott:
1. Az indítványokban felvetett indokok alapján nem állapítható meg olyan formai, eljárási jogszabálysértés, amely az Mgüt. közjogi érvénytelenségét eredményezné, illetve a hatálybalépésre vonatkozó rendelkezés alkotmányellenességét okozná.
2. Az Alkotmánybíróság a törvény tartalmi alkotmányossági vizsgálata alapján az Mgüt. egészét alkotmánysértőnek minősítette és megsemmisítette, mert
a) az Alkotmány 13. §-ába ütköző módon, alkotmányos indok nélkül – részben vagy egészben – elvonja a mezőgazdasági szövetkezetek vagyonát;
b) az érintett jogalanyokat – az üzletrész-tulajdonosok egyes csoportjait és a mezőgazdasági szövetkezeteket – az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésébe ütköző hátrányos megkülönböztetéssel sújtja;
c) az igények bejelentésére, az üzletrészek kifizetésére és az azzal kapcsolatos közhatalmi tevékenységre vonatkozó eljárási rend ellentétes az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság követelményével.
3. Az Mgüt. 11. § (2) bekezdése a törvény hatálybalépésével egyidejűleg módosította az Sztv. 56. § (4) bekezdését. Mivel az Alkotmánybíróság az Mgüt. egészét megsemmisítette, a törvénynek az Sztv.-t módosító – a mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészek megszüntetésével összefüggésben megalkotott – rendelkezése szükségszerűen osztja az Mgüt. sorsát.
4. Az Alkotmánybíróság – az erre irányuló indítvány alapján – a jogbiztonság érdekében, az Mgüt.-vel való szoros összefüggést tekintetbe véve megsemmisítette az Mgütr.-t is.
5. Mivel az Alkotmánybíróság az Mgüt. és az Mgütr. egészét megsemmisítette, az indítványokban felvetett egyéb tartalmi alkotmányossági kifogásokat nem bírálta el.
6. Az Alkotmánybíróság a jogbiztonság érdekében az Abtv. 43. § (4) bekezdése alapján az Mgüt.-t 2001. január 1-jére, az Mgütr.-t 2001. március 3-ára – a hatálybalépés napjára – visszamenőleges hatállyal semmisítette meg.
A határozatnak a Magyar Közlönyben való közzététele az Abtv. 41. §-án alapul.
Alkotmánybírósági ügyszám: 18/B/2001.
Dr. Bagi István alkotmánybíró különvéleménye
Egyetértek a határozat rendelkező részével abban, hogy a mezőgazdasági üzletrészekről szóló 2000. évi CXLIV. törvény (másként: Mgüt.) rendelkezéseinek túlnyomó részét megsemmisíti, úgyszintén a 31/2001. (III. 3.) Korm. rendelet (másként: Mgütr.) megsemmisítésével.
Eltérő a véleményem az Mgüt. 11. § (2) bekezdésében foglalt, a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény (Sztv.) 56. § (4) bekezdését módosító rendelkezés megsemmisítéséről és a 11. § (1) bekezdés megítéléséről.
A probléma megértéséhez vissza kell térni a szövetkezeti törvény keletkezéséhez:
1. Az Sztv. törvényjavaslatához fűzött indokolás célként jelölte meg azt a szabályozási módot, amely – egyebek között – a szövetkezetet mint a gazdaság területén a magántulajdon alapján működő társas vállalkozást, minden lehetséges vonatkozásban közelíti a gazdasági társaságokhoz, és ezáltal is lehetővé teszi az európai szabályozási irányzatokhoz való alkalmazkodást.
Az Sztv. a tag és a szövetkezet közötti vagyoni kapcsolatnak a legfontosabb formájaként újból az üzletrész jogintézményét vezette be, amelyet a egyéb gazdasági társasági formáktól való megkülönböztetésül nevez ,,szövetkezeti üzletrész''-nek. A törvényhozó utalt arra, hogy a hasonló társadalmi-gazdasági körülmények között megalkotott első egységes szövetkezeti törvény (az 1947. évi XI. törvény) már ezt a megoldást választotta, és a háború utáni európai jogfejlődés is egyértelműen emellett van.
A vizsgált módosítást megelőzően az Sztv. 56. § (4) bekezdése az olyan üzletrész-tulajdonos számára, aki nem tagja a szövetkezetnek, a közgyűlésen csak tanácskozási és javaslattételi jogot engedett, vagyis nem tette lehetővé, hogy érdemi befolyást gyakoroljon a szövetkezeti közgyűlés döntéseinek meghozatalára, holott nem vitásan üzletrésze mint vagyoni érték a szövetkezet vagyonának részét képezte és képezi és azzal a szövetkezet gazdálkodik.
A vizsgálat tárgyát képező törvény (Mgüt.) 11. § (2) bekezdése az utóbb említett 56. § (4) bekezdést módosítva a közgyűlésre és a küldöttgyűlésre vonatkozó szabályok alkalmazása szempontjából a taggal azonos jogállásúvá tette az olyan üzletrész-tulajdonost, aki nem tagja a szövetkezetnek, ekként biztosítva, hogy szavazati joga is legyen. A módosítást követően a vizsgált rendelkezés az alábbi lett volna:
,,Az az üzletrész-tulajdonos, aki nem tagja a szövetkezetnek, a közgyűlésre és a küldöttgyűlésre vonatkozó szabályok alkalmazása szempontjából a taggal azonos jogállású.''
2. A vizsgált törvény 1–10. §-a a mezőgazdasági szövetkezetek alanyi jogú kívülálló üzletrész-tulajdonosai üzletrésze névértékének – a törvényben meghatározott módon és sorrendben – történő kifizetésére, azaz jogi pozíciójuk megszüntetésére irányult.
Az Mgüt. 11. § (2) bekezdése ettől eltérő, merőben más természetű: az Sztv. 56. § (4) bekezdését módosítja, valamennyi szövetkezeti formára vonatkozó rendelkezést tartalmaz, nem tesz különbséget a szövetkezetek tevékenységi profilja, a jogosultak köre vagy bármely más szempont szerint. Így vonatkozik például az ipari, a kereskedelmi területen (ÁFÉSZ) működő vagy a halászati szövetkezetekre, továbbá az Sztv. hatálya alá tartozó valamennyi szövetkezeti társulásra.
Az említett rendelkezés tehát az Sztv. általános szabályait módosítja, ezzel álláspontom szerint kifejezésre juttatja az üzletrész intézményének megtartására, az üzletrésszel járó jogosultságok bővítésére irányuló jogalkotói célt.
A fentiekből – továbbá az Mgüt. szerkezetéből, a 11. § (2) bekezdésének az azt megelőző rendelkezésekhez való viszonyából – az következik, hogy az Mgüt. az alkotmányosság vizsgálata szempontjából két egymástól független ,,törvényt'' tartalmaz. A törvényhozó által választott jogszabályszerkesztési megoldás nem ismeretlen a legiszlációs gyakorlatban. Több, esetenként más irányú törvényi rendelkezés a jogalkotó szándéka szerint – a jogállamiság sérelme nélkül – összevontan elfogadható,vagy éppen különválasztható.
Ezért nem értek egyet a határozattal abban, hogy az említett rendelkezést a szövetkezetek üzletrészeinek megszüntetésére irányuló jogalkotói céltól és törvényi koncepciótól nem választotta külön, hanem a többi rendelkezéssel egyetemben megsemmisíti. Ezt az álláspontot még akkor sem osztom, ha a megsemmisítés tartalmi vizsgálat nélkül történt.
Megítélésem szerint ezen rendelkezés tekintetében külön kellett volna elvégezni az utólagos normakontrollt.
3. Ennek folytán határozott álláspontom szerint az Mgüt. 11. § (2) bekezdése nem a mezőgazdasági szövetkezeti külső üzletrészek megszüntetésével összefüggésben megalkotott rendelkezés, így pusztán technikai okokból történő megsemmisítését semmi nem indokolta.
Határozott álláspontom szerint a 11. § (2) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatát tartalmilag és külön kellett volna elvégezni, mégpedig az Alkotmány 13. §-án alapuló ún. alkotmányossági teszt alapján. [Lásd 33/1993. (V. 28.) AB határozat, ABH 1993. 247.]
Amennyiben az Mgüt. 11. § (2) bekezdésének vizsgálata a fenti alkotmányossági teszt alapján történt volna meg, és az Alkotmánybíróság arra az álláspontra jut, hogy nem minősül alkotmányellenesnek, úgy a rendelkező részben azt lehetett volna kimondani; az Alkotmánybíróság az Mgüt. 1–10. §-át teljes egészében, a 11. § (1) bekezdését pedig az 1–10. §-ok vonatkozásában megsemmisíti, míg egyebekben az indítványokat elutasítja.
1

A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.

  • Másolás a vágólapra
  • Nyomtatás
  • Hatályos
  • Már nem hatályos
  • Még nem hatályos
  • Módosulni fog
  • Időállapotok
  • Adott napon hatályos
  • Közlönyállapot
  • Indokolás
Jelmagyarázat Lap tetejére