• Tartalom

43/2005. (XI. 14.) AB határozat1

2005.11.14.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabályi rendelkezések alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló eljárásban – dr. Harmathy Attila, dr. Kovács Péter, valamint dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybírák különvéleményével – meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 187. § (2) bekezdése alkotmányellenes, ezért azt 2006. június 30-i hatállyal megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 187. § (5) bekezdésének „– házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén a házastársat (élettársat) is –” szövegrésze alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság a művi meddővé tételről szóló 25/1998. (VI. 17.) NM rendelet 3. § (1) bekezdésének, valamint 6. § (1) bekezdésének „– házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén egyidejűleg a házastársat (élettársat) is –” szövegrésze alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
4. Az Alkotmánybíróság a művi meddővé tételről szóló 12/1987. (VIII. 19.) EüM rendelet alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló eljárást megszünteti.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. Az Alkotmánybírósághoz két indítvány érkezett a művi meddővé tételről szóló szabályozás egyes elemeinek alkotmányossági vizsgálatára.
1.1. Az egyik indítványozó az 1992-ben előterjesztett beadványában a művi meddővé tételről szóló 12/1987. (VIII. 19.) EüM rendelet (a továbbiakban: R1.) alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kezdeményezte. Álláspontja szerint a rendelet formai okból ellentétes az Alkotmány 8. § (2) bekezdésével, mivel az emberek alapvető jogait korlátozó szabályokat nem törvény tartalmazza. Emellett az indítványozó tartalmi okból is kifogásolta a szabályozást, mivel az – álláspontja szerint – „indokolatlan (életkor, illetőleg gyerekszám) korlátozásokat” tartalmaz, és ezáltal sérti az Alkotmány 8. § (2) bekezdését, valamint az 54. § (1) bekezdését.
A művi meddővé tételről szóló 25/1998. (VI. 17.) NM rendelet (a továbbiakban: R2.) 7. §-a 1998. július 1-jével hatályon kívül helyezte az indítványozó által támadott jogszabályt. Az Alkotmánybíróság erről tájékoztatta az indítványozót, aki ezt követően az R1. alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványát az R1. „hatályossága időtartamára vonatkozóan” tartotta fenn, ugyanakkor a megsemmisítés iránti kérelmét okafogyottnak minősítette. Mindemellett az indítványozó – az Alkotmány 8. § (2) bekezdésére, valamint az 54. § (1) bekezdésére utalva – kezdeményezte az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) – a korábbi szabályozást tartalmilag megismétlő – 187. § (2) bekezdés első mondata alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését.
1.2. A másik indítványozó az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatát az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére, 8. § (1) és (2) bekezdésére, 54. § (1) bekezdésére, valamint 70/A. § (1) bekezdésére hivatkozással támadta. Álláspontja szerint a kifogásolt rendelkezés sérti az önrendelkezési jogot, és önkényes, diszkriminatív feltételeket tartalmaz.
Az indítványozó emellett támadta az Eütv. 187. § (5) bekezdésének „– házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén a házastársat (élettársat) is –” szövegrészét, valamint az R2. 6. § (1) bekezdésének hasonló tartalmú szövegrészét. Megítélése szerint a két kifogásolt rendelkezés sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következő magánszférához való jogot, mert „arra kötelezi a meddővé tételt kérő személyt, hogy a legbensőbb intim szférájához tartozó döntését (nemző/fogamzóképessége megszüntetése) megossza egy másik személlyel (házastárs/élettárs)”. Az indítványozó ugyanerre az indokra hivatkozva kezdeményezte továbbá az R2. 3. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését is.
2. Az indítványozók az Alkotmány alábbi rendelkezéseire hivatkoztak:
2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.”
8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
70A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
Az Eütv. 187. §-ának vizsgált rendelkezései:
„(2) Családtervezési célból a művi meddővé tétel 35. életévét betöltött vagy három vér szerinti gyermekkel rendelkező személynél végezhető el. A családtervezési célból elvégzett művi meddővé tétel iránt a 16. § (1)–(2) bekezdéseiben meghatározott személyek által benyújtott kérelem érvényességéhez a gyámhatóság hozzájárulása szükséges.”
„(5) A beavatkozás megkezdését megelőzően a beavatkozást végző egészségügyi szolgáltató kijelölt orvosa a kérelmezőt – házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén a házastársat (élettársat) is – tájékoztatja a fogamzásgátlás egyéb lehetőségeiről, valamint a beavatkozás jellegéről, lehetséges kockázatairól és következményeiről.”
Az R2. vizsgált rendelkezései:
3. § (1) A családtervezési célból végzendő művi meddővétételnek az Eütv. 187. § (2) bekezdésében meghatározott feltételét a kérelmező személyazonosításra szolgáló igazolványának adataiból, továbbá vér szerinti gyermekeinek születési anyakönyvi kivonataiból kell megállapítani.”
6. § (1) A beavatkozás megkezdését megelőzően a beavatkozást végző egészségügyi szolgáltató kijelölt orvosa a kérelmezőt – házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén egyidejűleg a házastársat (élettársat) is – az Eütv. 13. §-ában meghatározottakon kívül tájékoztatja
a) a fogamzásgátlás egyéb lehetőségeiről, valamint
b) a beavatkozás jellegéről, lehetséges kockázatairól és következményeiről, illetve
c) a beavatkozás elvégzése esetén egy későbbi gyermekvállalás lehetőségeiről.”
II.
Az Alkotmánybíróság először azt vizsgálta meg, hogy milyen alkotmányjogi összefüggés áll fenn az Eütv. 187. § (2) bekezdésében szabályozott, családtervezési célú művi meddővé tétel és az Alkotmány 54. § (1) bekezdése között.
1. A művi meddővé tétel (sterilizáció) a nemző-, illetve a fogamzásképességet megakadályozó (megszüntető) invazív orvosi beavatkozás [Eütv. 3. § m) pont; 187. § (1) bekezdés]. Meddővé tételre – mind a férfiak, mind a nők esetében – sor kerülhet egészségügyi és családtervezési célból.
Az R2. 1. § (2) bekezdése jelentős, és alkotmányossági szempontból indokolható különbségtételt tartalmaz az egészségügyi és a családtervezési célú meddővé tétel között:
„A művi meddővé tétel során az ivarmirigyeket eltávolítani vagy károsítani, továbbá a nemző-, illetve fogamzóképesség végleges elvesztését eredményező egyéb műtéti beavatkozást elvégezni csak indokolt esetben
a) a beteg egészségének megőrzése, lehetséges mértékű helyreállítása, ha ez nem lehetséges,
b) az egészségromlás mérséklése
érdekében lehet.”
Következésképpen minden szempontból végleges és visszafordíthatatlan beavatkozásra (castratio, ovariectomia, hysterectomia) kizárólag egészségügyi indokból kerülhet sor. Ezzel szemben családtervezési célú meddővé tételre „a legkisebb mértékű beavatkozással járó, de az adott esetben a terhesség meggátolására leginkább alkalmas” [R2. 1. § (1) bekezdés] műtéti megoldás férfiak esetében a vasectomia, nők esetében a tuba uterina elzárása. Mindazonáltal ezen eljárások alkalmazása esetén is kétséges a nemző-, illetve fogamzásképesség későbbi, műtéti visszaállításának sikeressége. Ugyanakkor egyes esetekben utóbb is lehetőség van saját, „vér szerinti” gyermek világra hozatalára az Eütv.-ben szabályozott humán reprodukciós eljárások segítségével.
Összességében megállapítható, hogy a családtervezési célú művi meddővé tétel olyan születésszabályozási (fogamzásgátlási) módszer, amely egyszeri, jelentős kockázattal nem járó beavatkozás eredményeként nagyfokú biztonságot nyújt a magzat fogantatásának megelőzésében, miközben nem igényel későbbi anyagi ráfordításokat és odafigyelést. Hátránya ugyanakkor (a műtéttel szükségképpen együtt járó hátrányokon túl), hogy ennek a módszernek a választásával a későbbi választási szabadság (a gyermekvállalás lehetősége) jelentősen leszűkül, bizonyos esetekben megszűnik.
2. Az önrendelkezési jog és a művi meddővé tétel alkotmányos összefüggéseinek feltárásakor az Alkotmánybíróság tekintetbe vette az alkotmányos demokráciákban megfigyelhető tendenciákat.
Az Egyesült Államok Legfelső Bírósága 1942-ben alkotmányellenesnek minősítette az egyes visszaeső bűnelkövetők meddővé tételét elrendelő jogszabályt [Skinner v. Oklahoma, 316 U.S. 535 (1942)]. A bíróság ebben a határozatban az egyén alapvető jogai közé sorolta a gyermekvállalásról hozott szabad döntést. Később a testület a magánélethez való jog alapján ismerte el, hogy a házaspárok és az együtt élő különnemű személyek szabadon eldönthetik, használnak-e fogamzásgátló eszközt. [Griswold v. Connecticut, 381 U.S. 479 (1965); Eisenstadt v. Baird, 405 U.S. 438 (1972).] Napjainkban számos demokratikus jogrendű államban törvények és bírósági döntések – a fogamzásgátláshoz való jog analógiájára – nem kérdőjelezik meg, hogy a jogi értelemben döntésképesnek tekintett személyek életkorra, családi állapotra, saját gyermekek számára tekintet nélkül kérhetik a művi meddővé tételt. (Például: Egyesült Királyság, Japán, Kanada, Svájc, Spanyolország.) Mindazonáltal a sterilizációról való döntésképesség korhatára államonként eltérő, és nem feltétlenül egyezik meg az általános döntésképesség korhatárával. (Például Ausztriában és Dániában 25 év, az Egyesült Államokban 21 év, Japánban 20 év, Spanyolországban 18 év.) Több államban, így Németországban nincs speciális szabályozás a művi meddővé tétel feltételeiről, azokat – konkrét esetek kapcsán – a bírói gyakorlat alakítja ki.
A fogamzásgátlás és azon belül a művi meddővé tétel szabadságának biztosítása különös súlyt kapott néhány államban, a faji, etnikai, nemi vagy más önkényes megkülönböztetést intézményesítő vagy eltűrő politikai rendszer demokratikus átalakításával összefüggésben. Például a Dél-afrikai Köztársaságban, 1998-ban elfogadott Sterilisation Act a 18. évet betöltött, döntésképes személyek számára biztosítja ezt a jogot, abból a preambulumban megfogalmazott elvből kiindulva, hogy az alkotmányban elismert testi és pszichológiai integritáshoz való jog magában foglalja a reprodukcióról való szabad döntés jogát. Ugyanakkor több európai államban és az Egyesült Államokban előfordult esetek azt is bizonyítják, hogy az önkéntesség és a diszkrimináció-tilalom elvén alapuló szabályozás ellenére is előfordulhatnak nagy számú visszaélések a gyakorlatban. Például az Egyesült Államokban az 1970-es években elfogadott szövetségi szintű szabályok ellenére sor került indiánok, feketék és más kisebbségek vitatott legitimitású sterilizálására. (Ronald Munson: Intervention and Reflection. Basic Issues in Medical Ethics. Wadsworth, Belmont, California, 1988, 420.) A súlyos jogsértésekre azonban nem az önrendelkezés jogot biztosító szabályok elfogadása miatt került sor, hanem azokkal ellentétesen. A visszaélések veszélyét növeli, ha hiányzik az egyéni autonómiát biztosító és hatékony garanciákat tartalmazó szabályozás.
Nemzetközi összehasonlításban kivételesnek mondható az olyan szabályozás, amely a családtervezési célú meddővé tételt – a döntésképességi korhatáron túl – objektív feltételektől teszi függővé. (Fehéroroszországban: legalább három gyermek, vagy betöltött 30. év és két gyermek, vagy nőknél betöltött 35. év, férfiaknál betöltött 45. év. Szlovéniában: betöltött 35. év.)
A mai – elvi jelentőségű – jogviták egy része a házastársi hozzájárulás nélkül elvégzett sterilizációra vonatkozik [Egyesült Államokban: Murray v. Vandevander, Court of Appeals of Oklahoma, Division No.1. 522 P.2d. 302.]; más részük az orvos és a páciens közötti magánjogi szerződésből eredő kötelezettségeket érinti (például: tájékoztatási kötelezettség elmulasztása, felelősség a sterilizációt követő terhesség vagy születés miatt stb.) [Egyesült Királyságban: Eye v. Measday, (1986) 1 All ER 488; Gold v. Haringey Health Authority (1988) QB 481]; Németországban: BVerfGE 96, 375. (1997).; gyakran – legfőképp a kiskorúak és a mentális sérültek esetleges sterilizálása esetén – a helyettes döntéshozatallal összefüggő kérdések állnak a jogesetek középpontjában [a spanyol Alkotmánybíróság gyakorlatában: 215/1994. (14.07.1994.)].
3. Az Alkotmánybíróság számos alkalommal foglalkozott az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének, valamint az ember saját teste és sorsa feletti rendelkezési jogának a kapcsolatával, de a művi meddővé tétel alkotmányos összefüggéseiről jelen ügyben foglal állást először. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében elismert emberi méltósághoz való jogot a 8/1990. (IV. 23.) AB határozatban az „általános személyiségi jog” alkotmányi megfogalmazásának minősítette. „Az általános személyiségi jog ‘anyajog', azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható.” (ABH 1990, 44–45.) Ezt követően az Alkotmánybíróság számos határozatot hozott az önrendelkezéshez való jog és a magánszférához való jog mint az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következő „különös személyiségi jogok” alapján. [57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 279.; 1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 35–36.; 75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376, 380.; 5/1996. (II. 23.) AB határozat, ABH 1996, 47.; 11/1996. (III. 13.) AB határozat, ABH 1996, 240.; 20/1997. (III. 19.) AB határozat, ABH 1997, 85.; 4/1998. (III. 1.) AB határozat, ABH 1998, 71.; 10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABH 2001, 123.]
Jelen ügy megítélése szempontjából az Alkotmánybíróság irányadónak tekinti az Alkotmány 54. § (1) bekezdését értelmező több, korábbi határozatát.
A 22/1992. (IV. 10.) AB határozatban az Alkotmánybíróság megállapította, hogy „a házasságkötés szabadságához való jog – az önrendelkezési jog részeként – olyan alapjog, amely alkotmányos oltalom alatt áll.” [ABH 1992, 122, 123. Megerősítve: 183/B/1992. AB határozat, ABH 1995, 598, 602.]
A 64/1991. (XII. 17.) AB határozat megállapította, hogy az emberi méltósághoz való jog alapján a terhes nők önrendelkezési joga – alkotmányos korlátok között – kiterjed a terhesség-megszakítás feletti rendelkezésre. „A terhesség olyan változásokkal jár az anya szervezetében, s – normális esetben – a gyermeknevelés olyannyira meghatározza az anya további életét, hogy az Alkotmánybíróság megítélése szerint az abortusz lehetőségének [...] szűk körű kizárása is közvetlenül és lényegesen érinti az anya önrendelkezési jogát.” [ABH 1991, 297, 301.; Megerősítve: 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH 1998, 333.]
A 36/2000. (X. 27.) AB határozat kimondta, hogy az Eütv. az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi méltósághoz való jogot érvényre juttató garanciális rendelkezéseket tartalmaz a betegek önrendelkezési joga tekintetében. A betegek jogai közé tartozik – többek között – az egészségügyi beavatkozásokba való beleegyezés és az ellátás visszautasításának joga is. [ABH 2000, 241. Megerősítve: 56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000, 527.]
Az Alkotmánybíróság a gyermekek egyesülési jogának korlátaival foglalkozó 21/1996. (V. 17.) AB határozatban az emberi méltósághoz való jog és az egyéni kockázatvállalás összefüggéséről általános érvénnyel mondta ki: „Önmagának mindenki árthat, s vállalhat kockázatot, ha képes a szabad, tájékozott és felelős döntésre. A nagykorúaknak a jog be nem avatkozása széles lehetőséget ad erre, s az általános személyiségi jogból folyó jog az önmeghatározásra és cselekvési szabadságra [Alkotmány 54. § (1) bekezdés] garantálja ezt a lehetőséget. Az állam korlátozó gyámkodása csak a határesetekben alkotmányossági viták tárgya (a kábítószer élvezésének büntetésétől az eutanáziáig).” (ABH 1996, 74, 80.)
Számos egyéb mellett ezt a szempontot is alapul véve az Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) AB határozatban a saját halálról való döntés jogát ismerte el az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján. „A gyógyíthatatlan beteg döntése arról, hogy életének a rá váró szenvedésekkel teli hátralévő részét nem akarja végigélni, a beteg önrendelkezési jogának része, így vonatkoznak rá az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének rendelkezései. A saját haláláról való döntés ugyanis mindenkit megillet, függetlenül attól, hogy egészséges vagy beteg, és ha beteg, betegsége az orvostudomány szerint gyógyítható-e vagy nem. (...) A világnézeti szempontból semleges alkotmányos alapokon álló jogrendszer ugyanis sem helyeslő, sem helytelenítő álláspontot nem foglalhat el az ember saját életének befejezését elhatározó döntésével kapcsolatban; itt olyan szféráról van szó, melytől az államnak főszabályként távol kell magát tartania. Az állam e körben csak annyiban jut szerephez, amennyiben ezt az élethez való jogra vonatkozó intézményvédelmi kötelezettsége elkerülhetetlenül szükségessé teszi.” (ABH 2003, 235, 261.)
Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből és a 60. § (1) bekezdéséből vezette le az önrendelkezési jogtól elválaszthatatlan, a személyiség integritásához való jogot. „Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata – a 8/1990. (IV. 25.) AB határozattól kezdve – az emberi méltósághoz való jogot, mint „általános személyiségi jogot” fogja fel, amely magában foglalja a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogot. Az Alkotmánybíróság továbbá a lelkiismereti szabadság jogát a 64/1991. (XII. 17.) AB határozat összefüggésében szintén a személyiség integritásához való jogként értelmezte. (Az állam nem kényszeríthet senkit olyan helyzetbe, amely meghasonlásba vinné önmagával, azaz amely összeegyeztethetetlen a személyiségét meghatározó valamely lényeges meggyőződésével.)” [4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993, 48, 51.] Mindemellett irányadónak számít az Alkotmánybíróságnak az a korábbi megállapítása, hogy a lelkiismereti szabadságnak az orvosi tevékenység során is érvényesülnie kell, ezért az orvos lelkiismereti okból megtagadhatja a munkakörének nem szükségszerű részét képező beavatkozások elvégzését. [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 315.]
Az alkotmánybírósági gyakorlat alapján megállapítható, hogy az Alkotmány 54. § (1) bekezdése széles körű védelemben részesíti a szabad, tájékozott és felelősségteljes döntésre képes ember saját teste és sorsa feletti rendelkezési jogát. A jelen ügy szempontjából annak van jelentősége, hogy az önrendelkezéshez való jog alapján az emberek – az Alkotmány rendelkezéseivel összhangban lévő jogszabályi korlátok között – szabadon dönthetnek a családi élet, a házasság, a gyermekvállalás kérdéseiben.
A testület gyakorlatából következik továbbá, hogy az orvosi beavatkozások feletti önrendelkezési jog (egészségügyi önrendelkezési jog) tágabb kategória az egészségügyi beavatkozások visszautasításához való jognál. Az Alkotmánybíróság ezt elismerte a művi terhesség-megszakítás esetében [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 301.; 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH 1998, 333.], és általában véve is [36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241.; 56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000, 527.]. Szűk körű kivételt fogalmazott meg a 22/2003. (IV. 28.) AB határozat, amely az életmentő és életfenntartó kezelések visszautasításához és megszüntetéséhez való jogot ismerte el, de nem terjesztette ki az önrendelkezési jogot az orvosi segítséggel történő öngyilkosságra.
4. Az Eütv. 187. § (2) bekezdésének az indítványozó által támadott első mondata – vagylagosan – két objektív feltételtől teszi függővé a családtervezési célú művi meddővé tételt. A kérelmezőnek vagy 35 évnél idősebbnek kell lennie, vagy három vér szerinti gyermekkel kell rendelkeznie. Az Alkotmánybíróság ezt a két rendelkezést az emberi méltósághoz való jogból származó önrendelkezési jog korlátozásának tekinti. Aki – a szükséges információk birtokában – képes felelősségteljes és indokolható döntést hozni családi, illetve házaséletéről, a fogamzásgátlásról és a gyermekvállalásról, annak az állam nem tilthatja meg, hogy – saját életfelfogásának megfelelően, vagy szociális és anyagi körülményeit mérlegelve – művi meddővé tétel révén akadályozza meg, hogy gyermeke, illetve több gyermeke szülessen.
Az önrendelkezéshez való jogból az következik, hogy az állam nem vállalhatja át az emberektől a fogamzásgátló módszerek és eszközök közötti választás, az előnyök és a hátrányok mérlegelésének felelősségét; ez indokolatlan paternalizmus volna. Ami az egyik embernek súlyos teher, az másnak nem feltétlenül jelent hátrányt, ezért az állami szabályozás nem is képes a minden egyén számára egyformán „előnyös” megoldás kialakítására.
Mindemellett az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy a családtervezés, a fogamzásgátlás kérdéseiben való döntés gyakran nem elszigetelt egyéni választás, hanem házastársak vagy különnemű élettársak közös mérlegelésen alapuló döntése. A művi meddővé tétel iránti igény a leggyakrabban akkor jelentkezik, amikor a házastársak már nem kívánnak több gyermeket vállalni, és a sterilizációt tekintik célszerű, hatékony megoldásnak.
Az indítvány és az Eütv. hatályos rendelkezése alapján az Alkotmánybíróságnak kizárólag a tiltó szabályozásról kellett állást foglalnia. Jelen ügyben a testületnek nem kellett eldöntenie azt, hogy az érintett személyeknek joguk van-e kikényszeríteni az államtól meghatározott egészségügyi beavatkozások, sterilizációs műtétek elvégzésének anyagi, intézményi és személyi feltételeit.
III.
Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdése és a 8. § (2) bekezdése alapján megvizsgálta az önrendelkezéshez való jogEütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában lévő – korlátozásának alkotmányosságát.
1. Az Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) AB határozatban foglalta össze az emberi méltósághoz való jogból levezetett részjogosultságok korlátozhatóságáról kialakított gyakorlatát. „Az emberi méltósághoz való jognak az Alkotmánybíróság az alapjogok sorában megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít. Ez abból is kitűnik, hogy ez a jog, az élethez való joggal együtt, az Alkotmánynak az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó fejezete élén helyezkedik el, azt az Alkotmány az ember veleszületett jogaként deklarálja, ezért az, a 23/1990. (X. 31.) AB határozat szóhasználata szerint ‘minden mást megelőző legnagyobb érték' (ABH 1990, 88, 93.). Már ebben a határozatban megfogalmazást nyert az Alkotmánybíróságnak azon álláspontja is, hogy az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jog elválaszthatatlan egységet alkotó oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog. A későbbiek során azután az Alkotmánybíróság elvégezte annak kimunkálását is, milyen összefüggésben érvényesül az emberi méltóság korlátozhatatlansága. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy az emberi méltósághoz való jog csupán az emberi státus meghatározójaként, csak az élettel együtt fennálló egységben abszolút és korlátozhatatlan [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 308, 312.]. Ezért anyajog mivoltából levezetett egyes részjogosítványai (mint például az önrendelkezéshez és a személy testi integritásához való jogok) az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan korlátozhatók [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376, 383.].” (ABH 2003, 235, 260.)
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az emberek egyes alapvető jogainak korlátozásához legitim cél lehet mások alapvető jogainak védelme [először: 2/1990. (II. 18.) AB határozat, ABH 1990, 18, 20.], továbbá az állam intézményes (objektív) alapjog-biztosítási kötelezettsége [először: 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 302.], valamint egyes alkotmányos közcélok érvényesítése [például: 56/1994. (XI. 10) AB határozat, ABH 1994, 312, 313.].
Az állam csak abban az esetben korlátozhatja az alapjogokat, ha az említett legitim célok védelme más módon nem érhető el. „Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát szükséges, hogy a korlátozás megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyenek egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni.” (Összefoglalóan: 879/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 401.) Mindebből következik, hogy az indokolás II.4.1. pontjában említett „az Alkotmány rendelkezéseivel nem igazolható korlátok” konkrét mércéje jelen ügyben a tiltó, illetve korlátozó szabályozás a cél elérésére való alkalmassága, továbbá szükségessége és arányossága.
2. Az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában lévő, az önrendelkezési jogot korlátozó két rendelkezéshez népesedéspolitikai közcél, valamint az állam intézményes alapjog-védelmi kötelezettsége rendelhető. Az Alkotmánybíróság ezeket külön-külön vizsgálta meg.
A családtervezési célú művi meddővé tétel 3 vér szerinti gyermek lététől vagy a betöltött 35. életévtől való függővé tételének indokaként vehető számításba demográfiai, népesedéspolitikai célok teljesítése. Köztudomású tény, hogy Magyarországon csökken a népesség, és a korösszetétel egyre kedvezőtlenebb. A hátrányos folyamatok megállítása legitim jogalkotói cél. Az állam a születések számának emelkedése érdekében számos eszközzel rendelkezik. Népesedéspolitikai szempontok – az Alkotmány keretei között – megjelenhetnek például az adópolitikában, a társadalombiztosítási szabályozásban, s mindenekelőtt a családi és anyasági támogatások kialakításánál.
A kedvezőbb demográfiai mutatók elérésére a demokratikus államokban nem az önrendelkezési jog korlátozása a célravezető eszköz, hanem az említett közteher-viselési és szociálpolitikai szabályozás, valamint a születésszabályozási kultúra fejlesztése. Csak az alapvető jogokat el nem ismerő politikai rendszerekben lehet szélsőségesen tiltó és korlátozó népesedéspolitikai eszközökkel – pozitív vagy negatív irányban – befolyásolni a népszaporulatot. A fogamzásgátlás adminisztratív korlátozásával nem az élve születések, hanem a terhesség-megszakítások száma növekszik. (Európában az abortuszt legkevésbé korlátozó skandináviai államokban és Hollandiában a művi terhesség-megszakítások száma a legalacsonyabbak közé tartozik.) Ezeket az összefüggéseket felismerve, az Alkotmánybíróság az abortusz-szabályozás alkotmányosságának vizsgálatakor [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297.; 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH 1998, 333.] a terhes nő önrendelkezési jogával szemben nem mérlegelt népesedéspolitikai közcélokat, hanem az állam életvédelmi kötelezettségére helyezte a hangsúlyt.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy az önrendelkezési jognak az Eütv. 187. § (2) bekezdésében megnyilvánuló korlátozása nem alkalmas és ezért értelemszerűen nem is szükséges eszköz az egyébként legitim népesedéspolitikai célok megvalósítására.
3. Az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában lévő mindkét jogkorlátozó rendelkezéssel összefüggésben vizsgálható az állam intézményes alapjog-védelmi kötelessége. A családtervezési célú művi meddővé tétel ideális esetben visszafordítható, de olykor végleges, megváltoztathatatlan következményekkel jár. Reális veszély, hogy a kérelmező a lehetséges következmények kellő ismeretének hiányában dönt a meddővé tétel mellett. Azzal is számolni kell, hogy a meddővé tételt kérő később – társas, családi kapcsolatának megváltozásával, életszemléletének módosulásával – természetes úton, saját gyermeket szeretne, de a korábbi meddővé tétel miatt arra nincs lehetősége (és így legfeljebb az in vitro fertilizáció jöhet számításba). Mindezek miatt az Alkotmánybíróságnak az objektív alapjogvédelem körében figyelemmel kellett lennie az önrendelkezés intézményes garanciáit megkövetelő 54. § (1) bekezdésre, a gyermekek védelmét előíró 67. § (1) bekezdésre, az ifjúság védelméről rendelkező 16. §-ra és 67. § (3) bekezdésére, valamint az állam egészségvédelmi feladatait körvonalazó 70/D. §-ra. Így az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy alkotmányosan indokolt-e az önrendelkezés, az egyéni választás hosszú távú szabadságának intézményes biztosítása, a gyermekek és az ifjúság védelme, illetve az egészségvédelmi közfeladatok teljesítése érdekében a betöltött 35. évtől, illetve a 3 vér szerinti gyermek meglététől függővé tenni a családtervezési célú meddővé tételt.
3.1. Az Alkotmány 67. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez szükséges. Ebből következően a gyermekek alapvető jogainak a védelmére garanciális jellegű szabályokat kell kialakítani. Az Alkotmánybíróság korábban kifejtette, hogy a következmények felmérésére való képességének hiányára tekintettel a kiskorúak védelmére megalkotott jogszabályok alapjog korlátozásával is járhatnak [21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996, 74, 80.]. Ezért az Alkotmánybíróság az Alkotmánnyal összhangban lévőnek találta az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatát abban a vonatkozásban, hogy a gyermekek (a 18 év alattiak) nem dönthetnek a családtervezési célú művi meddővé tételről.
3.2. A magyar jog szabályai szerint a 18. életévet betöltött személyekről feltételezhető, hogy cselekedeteik jogi következményeit fel tudják fogni [a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 12. §]. Vannak azonban olyan személyek is, akik mentális állapotuk miatt annak ellenére nem képesek felfogni cselekedeteik jogi következményeit, hogy 18 évesnél idősebbek. Ők – hasonlóan a 18 évesnél fiatalabbakhoz – nem tehetnek meg önállóan minden jognyilatkozatot, hanem (attól függően, hogy milyen következményekről van szó) vagy egyáltalán nem, vagy csak korlátok között végezhetnek jogcselekményt, tehetnek nyilatkozatot. Az egészségügyi ellátással összefüggő jogok gyakorlása tekintetében megvalósuló korlátozásokat a Ptk. és az Eütv. indítvánnyal nem érintett rendelkezései tartalmazzák, ezért azokat az Alkotmánybíróság nem vizsgálta.
Az Eütv. támadott rendelkezése a magyar jog szerint egyébként cselekvőképesnek tekintett személyek egy csoportját is elzárja az önrendelkezési jog gyakorlásától. Ha nem népesedéspolitikai közcélok, hanem az állam intézményes alapjog-védelmi kötelezettsége szolgál az alapjog-korlátozás indokául, akkor egyfelől az lehet a kiinduló feltételezés, hogy a korlátozással érintett személyek nem rendelkeznek a művi meddővé tételre vonatkozó döntéshozatali képességgel, mivel nem képesek felmérni döntésük rendkívüli következményeit. Másfelől szóba jöhet, hogy az állam egészségvédelmi és ifjúságvédelmi feladatai indokolják a tiltást.
Az Alkotmánybíróság a 36/2000. (X. 27.) AB határozatban kifejtette, hogy a Ptk. szerinti cselekvőképesség és az egészségügyi ellátásokra vonatkozó döntésképesség fogalmai nem feltétlenül esnek egybe. „A nemzetközi tendenciák alapján megállapítható, hogy az egészségügyi ellátás során az önrendelkezési jog érvényesíthetősége kiemelt hangsúlyt kap, a ‘beleegyezési képesség' vagy a ‘döntéshozatali képesség' fogalmai önálló tartalommal bírnak. Az Eütv. vizsgált szabályai a Ptk. fogalmaihoz igazodnak, (...). Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a Ptk.-ban szereplő cselekvőképesség fogalmát ‘az ügyei viteléhez szükséges belátási képesség' meghatározását eredendően és elsősorban a vagyonjogi nyilatkozatok érvényességi feltételeként alkották meg. E fogalomrendszer más jogágakba történő átvétele az adott terület sajátosságainak feltétlen figyelembevételével történhet.” (ABH 2000, 260.) Tehát az egészségügy terén nem a vagyoni vonatkozású szerződéseknél megkövetelt, az ügyek viteléhez szükséges belátási képességről, hanem az egészséget, testi épséget, életet befolyásoló események megértéséről van szó.
Az egészségügyi beavatkozásokra vonatkozó döntésképesség magában foglalja, hogy az érintett képes megérteni a döntéshez szükséges információkat; képes megérteni döntése minden lehetséges következményét; továbbá képes közölni döntését az orvossal. A Ptk. szerint nem teljesen cselekvőképes személy is lehet döntésképes egyes egészségügyi vizsgálatok, beavatkozások tekintetében. [Például, a Ptk. 14. § (6) bekezdés 8. pontja alapján a cselekvőképesség korlátozottságáról döntő bíró kifejezett rendelkezése hiányában az egészségügyi ellátással összefüggő jogok gyakorlása nem korlátozott.] Tekintettel ugyanakkor arra, hogy egyes egészségügyi beavatkozások különleges megfontolást igényelnek, speciális garanciákra van szükség ahhoz, hogy a cselekvőképes személyeket az adott egészségügyi beavatkozás tekintetében döntésképesnek lehessen tekinteni. Az önrendelkezés intézményes biztosítékait megkövetelő 54. § (1) bekezdése, valamint az ifjúság védelméről rendelkező 16. § és 67. § (3) bekezdése szükségessé teszi, hogy a művi meddővé tételre vonatkozó szabályozás korlátokat, feltételeket tartalmazzon.
Az Eütv. több olyan garanciális rendelkezést foglal magában, amelynek célja, hogy a kérelmező megfelelő információk birtokában, megfontoltan és szabadon dönthessen a művi meddővé tétellel kapcsolatos beavatkozásokról. Az Eütv. 187. § (5) bekezdése kimondja: „A beavatkozás megkezdését megelőzően a beavatkozást végző egészségügyi szolgáltató kijelölt orvosa a kérelmezőt – házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén a házastársat (élettársat) is – tájékoztatja a fogamzásgátlás egyéb lehetőségeiről, valamint a beavatkozás jellegéről, lehetséges kockázatairól és következményeiről.” A (4) bekezdés szerint – különleges egészségügyi indok hiányában – a „művi meddővé tétel elvégzésére a kérelem benyújtását követő 3 hónap elteltével kerülhet sor”. A művi meddővé tétel engedélyezésének menetét az R2. határozza meg, s 2. § (2) bekezdése garanciális elemként rögzíti, hogy a „kérelem a műtét elvégzése előtt – szóban is – visszavonható”. Az Eütv.-nek a tájékoztatásra és beleegyezésre vonatkozó általános rendelkezései, valamint a művi meddővé tételhez megkövetelt különleges biztosítékok: az engedélyezési eljárás, a bővített tájékoztatás, valamint a kötelező várakozási idő elősegítik a kérelmező megfelelő tájékoztatáson alapuló és megfontolt döntését.
4. A 35. életév, illetve a 3 vér szerinti gyermek vagylagos megkövetelése két külön feltételnek minősül. Alkotmányossági szempontból a két feltétel között lényeges különbség van.
4.1. A döntésképesség biztosítása és az ifjúság védelme szükségessé teheti speciális korlátozó rendelkezések megfogalmazását akár életkori határok formájában is. Elsősorban a törvényalkotónak kell mérlegelnie, hogy a művi meddővé tétel feltételeinek meghatározásakor indokolt-e eltérni a cselekvőképesség általános életkori határától, és ha igen, akkor milyen mértékben. A 35. év meghatározásával a törvényhozó egyfelől az ifjúság védelmét helyezte előtérbe. Másfelől azt a – korábbi évtizedekben uralkodó – felfogást juttatta kifejezésre, hogy a 35. év alatti szülés jár kevesebb kockázattal a magzat (újszülött) és az anya számára. Az Eütv. ugyanakkor nem zár ki minden 35. év alatti személyt a művi meddővé tételből: akinek három vér szerinti gyermeke van, az a 35. év felettiekkel azonos feltételek mellett jogosult a beavatkozásra. Ezért a családtervezési célú művi meddővé tétel jelenlegi szabályozási konstrukciójának alkotmányossága az életkori határhoz kapcsolódó alapjog-korlátozó feltétel alkotmányossági megítélésétől függ.
4.2. Az Alkotmánybíróság szerint sem népesedéspolitikai szempontok, sem az állam egészségvédelmi kötelessége nem teszi alkotmányosan elfogadhatóvá, hogy az Eütv. a vér szerinti gyermekek számától teszi függővé az alapjog-érvényesítést.
4.2.1. Az állam nem írhatja elő az emberek számára az ideálisnak tartott gyermekszámot, és nem juttathatja érvényre a legitim népesedés- és más társadalompolitikai szempontokat az 54. § (1) bekezdésén alapuló önrendelkezési jog sérelmével. Ahogyan azt az Alkotmánybíróság a jelen határozat indokolásának III.2. pontjában kifejtette, az önrendelkezési jognak az Eütv. 187. § (2) bekezdésében megnyilvánuló korlátozása nem alkalmas és ezért értelemszerűen nem is szükséges eszköz az egyébként legitim népesedéspolitikai célok megvalósítására. Emellett az alapjog-érvényesítés attól sem tehető függővé, hogy a szülőknek vér szerinti vagy örökbe fogadott gyermekeik vannak-e.
4.2.2. Kivételes esetekben az államnak az Alkotmány 70/D. § (1) bekezdésén alapuló egészségvédelmi kötelessége elsőbbséget élvezhet a döntésképes egyén választásával szemben. Az Alkotmány alapján nem kifogásolható, ha törvény tiltja az egészség végleges károsodásával járó és ésszerűen nem indokolható műtéti beavatkozások elvégzését. Az Alkotmány ugyanis nem garantálja az emberek számára az „öncsonkításhoz való jogot”. A művi meddővé tétel esetében azonban jellemzően nem erről van szó, az nem tekinthető puszta egészségkárosító beavatkozásnak.
Az Eütv. egészségügyi indokból és családtervezési célból teszi megengedetté a művi meddővé tételt [187. § (1) bekezdés]. Az Eütv. szövegezéséből és az R2. 2. és 4. §-ából következően a művi meddővé tétel egészségügyi indoka a kérelmező személy testi betegsége vagy genetikai ok lehet. (A szabályozás ezen részének alkotmányossági vizsgálata nem tárgya a jelen eljárásnak.) Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete definíciója szerint az „egészség a testi, szellemi és szociális teljes jólétnek állapota és nemcsak betegség vagy fogyatékosság hiányából áll”. (Az Egészségügyi Világszervezet Alkotmányának becikkelyezéséről szóló 1948. évi XII. törvény preambuluma.) Ez a megközelítés azt mutatja, hogy az egészség-betegség meghatározása nem azonosítható a klinikai gyakorlatban érvényesülő szemléletmóddal (fajtipikus vagy annál jobb szervműködésre való képesség), hanem olyan testi és szellemi állapot, amely lehetővé teszi a társadalomban való minél hosszabb és testi-lelki gondoktól mentes életet. Mindezekkel az Alkotmány összhangban van, mivel a 70/D. § (1) bekezdésében „testi és lelki egészség” szerepel, az 54. § (1) bekezdéséből pedig – egyebek mellett – a személyiség integritásához való jog következik. Az Alkotmánybíróság mindebből az alábbi lényeges következtetéseket emeli ki a sterilizációval összefüggésben.
Az ivarmirigyek eltávolítása, károsítása, illetve a nemző- vagy fogamzóképesség megszüntetése (amelyre az Eütv. szerint csak egészségügyi indokból kerülhet sor) nem értékelhető önmagában, hanem csak az elérni kívánt céllal összevetve. (A családtervezési célú meddővé tétel ideális esetben nem jár végleges, visszafordíthatatlan következményekkel.) Az Eütv. szerint a testi betegség miatti sterilizáció kifejezetten a testi egészség megőrzése, illetve az egészségromlás mérséklése érdekében végezhető el. Így a beavatkozás összességében, az elért előnyöket is figyelembe véve, nem eredményez okvetlenül egészségromlást. Emellett a véglegességet sem lehet általánosságban kijelenteni az in vitro fertilizációs eljárások, valamint egyes beavatkozások műtéti visszafordításának lehetősége miatt.
A művi meddővé tétel célja nem kizárólag a testi egészség védelme lehet. A személy testi egészsége mellett figyelemmel kell lenni szellemi állapotára, családi és egyéb körülményeire. A 34/1992. (VI. 1.) AB határozatban az Alkotmánybíróság általánosságban foglalt állást a személyiség egyes aspektusainak egymáshoz való viszonyáról. A határozat indokolása megállapította: „Az általános személyiségi jog alkotmányos összefüggésében a jognak (...) nemcsak az egyes (egyedi) személyeket kell egyenlő méltóságú személynek tekinteni és kezelni, hanem magának a személyiségnek a különböző szintjeit és tartalmi vonatkozásait tekintve sem lehet különbséget tenni.
(...) A testi épség és egészség joga nem értékesebb vagy védelemre érdemesebb jog az individuális szabadságjogoknál vagy például az önrendelkezési jognál.” (ABH 1992, 197–199.)
Összességében megállapítható, hogy a testi és szellemi egészség védelmében, illetve a személyiség integritásának megőrzése érdekében is sor kerülhet olyan egészségügyi beavatkozásra, amely önmagában véve a testi egészség csorbításának minősülne. A beavatkozás megengedhetőségének vizsgálatakor mindig mérlegelni kell a személyiségvédelmi célokat és az igényelt egészségügyi eszközöket, módszereket. A hatályos jogi szabályozás és az orvosi gyakorlat számos ilyen beavatkozást ismer el, például a transzszexuális személyek nemének műtéti megváltoztatását, szervek, szövetek eltávolítását élő személy testéből más – meghatározott hozzátartozói vagy más szoros érzelmi kapcsolatban lévő – személy testébe történő átültetés céljából stb.
A beavatkozások törvényi megtiltása mindig a konkrét személyiségvédelmi céloknak és a műtéti beavatkozás várható következményeinek összevetése alapján határozható meg. A művi meddővé tételt kérő személy szociális helyzetének, családi kapcsolatainak, gyermekei számának és állapotának, továbbá más szempontoknak meghatározó jelentőségük lehet a kérelem indokoltságát illetően. Tipikus indikációnak számít, amikor a feleség egészségi állapota miatt (pl. nem szedhet fogamzásgátló tablettát) kerülne sor a férj sterilizálására (akinél tehát nincs egészségi ok), tekintettel arra, hogy a vasectomia sokkal egyszerűbb és kevesebb kockázattal járó beavatkozás. Az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondata mindezekkel szemben nem enged teret az egyéni szempontok mérlegelésének, taxatív és objektív indikációt tartalmaz.
4.2.3. Az Alkotmánybíróság mindezek alapján úgy ítélte meg, hogy az Alkotmány 54. § (1) bekezdése, valamint 16. §-a és 67. § (3) bekezdése szükségessé teheti a családtervezési célú művi meddővé tétel korlátozását, de az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában előírt korlátozás túlmegy azon a mértéken, amit az elérni kívánt alkotmányos célok indokolttá tesznek, ezért aránytalan, tehát alkotmányellenes.
A szabályozási konstrukció miatt az Alkotmánybíróság nem értékelhette teljesen elkülönítve a két önálló törvényi feltételt. Ugyanis az alkotmányellenesnek minősített „három vér szerinti gyermekkel rendelkező” szövegrész hiányában a szabályozás szigorúbb, korlátozóbb volna, mint jelenlegi formájában. (A 35. év alatti cselekvőképes személyek akkor sem lennének jogosultak a művi meddővé tételre, ha 3 vagy több vér szerinti gyermekük van.)
Az Alkotmánybíróság arról nem foglalhatott állást, hogy a döntésképesség biztosítása és az ifjúság védelme milyen konkrét törvényi szabályozást követel meg, de jelen ügyben azt meg kellett állapítania, hogy a legitim célokhoz képest a három vér szerinti gyermek előírása aránytalan. Amennyiben működnek olyan egészségügyi szolgáltatók, amelyek – az orvostudomány fejlettsége alapján, az orvosszakmai, technikai stb. feltételeknek megfelelően – képesek a beavatkozás elvégzésére, akkor az állam az önrendelkezési jogot aránytalanul korlátozó szabályozással az indokolt beavatkozások elvégzését nem tilthatja meg.
Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy a jogalkotó – az Alkotmány keretei között – az egészségügyi beavatkozásokra vonatkozó döntésképesség biztosítása és az ifjúság védelme érdekében jogosult olyan különleges rendelkezéseket megfogalmazni, amelyek nem igazodnak a Ptk.-beli cselekvőképesség rendszeréhez. Általánosságban elmondható, hogy egyes beavatkozásokról a gyermekek és a mentális sérültek is képesek autonóm döntést hozni, más esetekben a teljesen cselekvőképesnek tekintett személyektől is megkövetelhető, hogy rendkívül körültekintően, a hosszú távú következményekre is figyelemmel mérlegeljék a beavatkozás melletti és elleni érveket, szempontokat. Az életkori határok meghúzásakor a törvényhozónak kell mérlegelnie azt is, hogy a társadalmi mobilitás és életvitel a korábbiakhoz képest jelentősen átalakult, illetve sokszínűbbé vált. Emellett tekintettel kell lenni arra is, hogy az orvostudomány és a klinikai infrastruktúra fejlődése miatt ma már kevesebb kockázattal jár a 35. év feletti szülés.
Az Alkotmánybíróság utal arra, hogy korábbi döntéseiben nem tekintette aránytalan alapjog-korlátozásnak, ha a jogalkotó konkrét esetben megnyilvánuló ésszerű indok meglététől tette függővé az önrendelkezési, illetve lelkiismereti szabadság körébe eső egyéni döntések érvényre jutását. Alkotmányosnak minősült az a törvényi szabályozás, amely a fegyver nélküli katonai, illetve a polgári szolgálat kérelmezésével összefüggésben meghatározott „lelkiismereti okra” való hivatkozást írt elő, mert a lelkiismereti ok kellően tág kategória ahhoz, hogy kérelmező vallási, erkölcsi vagy egyéb természetű meggyőződésének megfelelően cselekedhessen. [46/1994. (X. 21.) AB határozat, ABH 1994, 260, 270.] Nem sérti a terhes nők önrendelkezési jogát, ha a törvény meghatározott indoktól teszi függővé az abortusz engedélyezését, s alkotmányos megoldás a legitim indikációnak minősülő súlyos válsághelyzet „egyes tipikus tényállásainak példálózó jellegű törvénybe foglalása”. [48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH 1998, 333, 359.]
5. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatát – az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 43. § (4) bekezdése alapján, a jogbiztonság érdekében – 2006. június 30-i hatállyal megsemmisítette. A pro futuro megsemmisítés arra szolgál, hogy a törvényalkotó megfelelően mérlegelhesse a törvénymódosítás szükségességét és az Alkotmánynak megfelelő szabályozás feltételeit.
6. Az Alkotmánybíróság az Eütv. 187. § (2) bekezdés második mondatát – arra irányuló indítvány hiányában – érdemben nem vizsgálta. Ugyanakkor a testület mérlegelte, hogy nem okoz-e jogbizonytalanságot a 187. § (2) bekezdés első mondatának megsemmisítése és második mondatának hatályban tartása. A második mondat arról rendelkezik, hogy az Eütv. 16. §-a szerint helyettes döntéshozatalra jogosult személy által a családtervezési célú művi meddővé tétel iránt benyújtott kérelem érvényességéhez a gyámhatóság hozzájárulása szükséges. Ez a szabály tehát az Eütv. általános rendelkezéseihez képest többletgaranciát tartalmaz. Mindazonáltal az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a családtervezési célú meddővé tétel koncepciójának, törvényi feltételeinek átalakítása szükségképpen kihat a helyettes döntéshozatalra is. A törvényhozónak a leendő szabályozással összhangban meg kell újítania a helyettes döntéshozatalhoz kapcsolódó garanciális rendelkezéseket. Ezért az Alkotmánybíróság az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből következő jogbiztonság érdekében rendelkezett az Eütv. 187. § (2) bekezdés második mondatának 2006. június 30-i hatállyal történő megsemmisítéséről is.
7. Mivel az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdése – és azzal összefüggésben a 8. § – alapján elvégzett alkotmányossági vizsgálat eredményeként alkotmányellenesnek nyilvánította az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatát, szükségtelenné vált annak az indítványnak az érdemi elbírálása, amely az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére, valamint a 70/A. § (1) bekezdésére hivatkozva kifogásolta a szabályozás önkényes, diszkriminatív voltát. [44/1995. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1995, 203, 205.; 4/1996. (II. 23.) AB határozat, ABH 1996, 37, 44.; 61/1997. (XI. 19.) AB határozat, ABH 1997, 361, 364.; 15/2000. (V. 24.) AB határozat, ABH 2000, 420, 423.; 16/2000. (V. 24.) AB határozat, ABH 2000, 425, 429.; 29/2000. (X. 11.) AB határozat, ABH 2000, 193, 200.; 50/2003. (XI. 5.) AB határozat, ABH 2003, 567, 588.]
IV.
Az Alkotmánybíróság megvizsgálta azt az indítványt, amely az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következő magánszférához való jogra hivatkozva támadta az Eütv. 187. § (5) bekezdésének „– házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén a házastársat (élettársat) is –” szövegrészét, valamint az R2. 6. § (1) bekezdésének hasonló tartalmú szövegrészét, továbbá az R2. 3. § (1) bekezdését. Az egyik indítványozó azt kifogásolta, hogy a szabályozás sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdésén alapuló magánszférához való jogot, mert arra kötelezi a meddővé tételt kérő személyt, hogy a legbensőbb intimszférájához tartozó döntését megossza házastársával vagy élettársával.
1. Az Eütv. 187. § (5) bekezdése és az R2. 6. § (1) bekezdése lényegében megegyező rendelkezést tartalmaznak. Az orvos kötelezettségévé teszik, hogy tájékoztassa a kérelmezőt, valamint (ha van) házastársát vagy élettársát a fogamzásgátlás egyéb lehetőségeiről, a beavatkozás jellegéről, lehetséges kockázatairól és következményeiről, valamint – az R2. alapján – a beavatkozás elvégzése esetén a későbbi gyermekvállalás lehetőségeiről. Az R2.-ből következik, hogy házastársak, illetve élettársak tájékoztatására egyidejűleg kell sort keríteni.
A vizsgált rendelkezések tehát nem a kérelmező számára írnak elő kötelezettséget, hanem azon a feltételezésen alapulnak, hogy a kérelmező nem a házastársa vagy (különnemű) élettársa tudta nélkül kezdeményezte a művi meddővé tételt. A szabályozás szerint az önrendelkezési jog körébe tartozó döntést egyedül a kérelmező hozza meg, a házastársnak, illetve az élettársnak nincs beleegyezési vagy visszautasítási joga.
Az Eütv. 187. § (5) bekezdéséből és az R2. 6. § (1) bekezdéséből mindazonáltal az következik, hogy a házastárs, illetve élettárs tudta nélkül nem kerülhet sor a művi meddővé tételre. Ez azt jelenti, hogy a kérelmező egészségügyi adatai feletti önrendelkezése korlátozott. Az indítványozó az Alkotmány 54. § (1) bekezdésére hivatkozott, ugyanakkor a magántitokhoz és a személyes adatok védelméhez való jogot az Alkotmány 59. § (1) bekezdése kifejezetten nevesíti. Ezért az Alkotmánybíróság elutasította az Eütv. 187. § (5) bekezdését és az R2. 6. § (1) bekezdését kizárólag az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján támadó indítványt.
2. Az R2. 3. § (1) bekezdése nem a házastárs, illetve élettárs tájékoztatásával kapcsolatban fogalmaz meg rendelkezést, így nem áll összefüggésben az indítványban felvetett alkotmányossági problémával. Az Alkotmánybíróság ezért az indítványt e tekintetben is elutasította.
V.
Az egyik indítványozó utólagos és elvont normakontrollra irányuló indítványában az R1. alkotmányellenességének vizsgálatát is kezdeményezte. Az R2. 7. §-a 1998. július 1-jével hatályon kívül helyezte az R1-et. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint absztrakt és utólagos normakontroll keretében nem kerül sor a már hatályon kívüli norma érdemi alkotmányossági vizsgálatára, ha annak egyedüli eljárásjogi következménye – az alkotmányellenesség megállapítása esetén – a norma hatályvesztésének kimondása lehetne. (1449/B/1992. AB határozat, ABH 1994, 561, 564.; 1239/B/1990. AB végzés, ABH 1991, 905.)
Az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 31. §-a alapján az Alkotmánybíróság az eljárást megszünteti – egyebek mellett –, ha:
a) az indítvány benyújtása után a vizsgálat alá vont jogszabály hatályát vesztette, és ezzel az indítvány tárgytalanná vált”.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az R1. alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítvány alapján indult eljárást megszüntette.
A határozat Magyar Közlönyben való közzététele az Abtv. 41. §-án alapul.
Alkotmánybírósági ügyszám: 908/B/1992.
Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró különvéleménye
Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1. pontjával és az ahhoz tartozó indokolással. Álláspontom szerint az indítványokat el kellett volna utasítani. Indokaim a következők:
1. Az indítványozók az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) 187. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérték. A kérelem indokaként hivatkoztak az Alkotmány 8. §-ának (2) bekezdésére és 70/A. §-ára is, de valójában érveiket az 54. § (1) bekezdésére alapították.
2. Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése kimondja az élethez és az emberi méltósághoz való jogot. Az Alkotmánybíróság gyakorlata az emberi méltósághoz való jogot az általános személyiségi jog egyik megnyilvánulási formájának tekinti. Erre a személyiségi jogra és ennek alkotmányos megfogalmazására, az emberi méltósághoz való jogra vezeti vissza az olyan konkrét jogosultságokat, amelyekre egyébként az Alkotmánynak egyik nevesített alapjogról szóló szabálya sem alkalmazható, de alkotmányjogi védelmet igényelnek. Ilyen jogosultság az önrendelkezéshez való jog [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 44–45.].
Az önrendelkezési jog számos összefüggésben jelentkezik. A névjoggal kapcsolatban hozott határozatának indokolásában az Alkotmánybíróság azt az álláspontot fogadta el, hogy a névhez való jognál kisebb védelmet élveznek a névhez való joggal összefüggésben álló, az önrendelkezési jog körébe tartozó olyan jogosultságok, mint a névválasztás, a névváltoztatás joga [58/2001. (XII. 7.) AB határozat, ABH 2001, 527, 541–542.]. Az egészségügy területén különböző esetekben eltérően jelentkezik az önrendelkezési jog alkotmányos védelme. A gyógyíthatatlan betegeknek az életfenntartó orvosi beavatkozások visszautasításának formájában megnyilvánuló önrendelkezési jogosultsága és ennek korlátozása az élethez való joggal, az államnak az életvédelmi kötelességével összefüggésben bírálható el [22/2003. (IV. 28.) AB határozat, ABH 2003, 235, 269–270.]. Másként értékelendő az orvosválasztás, a konvencionális orvosi beavatkozás helyett a természetgyógyászati kezelés melletti döntés jogosultsága, és ennek korlátozása; itt már az alapjogi védelem alkalmazása is kérdéses [684/B/1997. AB határozat, ABH 2002, 813, 821.]. Hasonló módon nagyfokú korlátozás érvényesülhet a művi beavatkozással történő megtermékenyítés útján elérendő gyermekszületés választásával szemben. Az ilyen orvosi beavatkozást igénylők döntésének teljesítése orvosilag indokolt feltételektől tehető függővé (750/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 728, 729.). Nem állapította meg az Alkotmánybíróság az alapjogokat megillető védelem alkalmazásának lehetőségét a reprodukciós eljárások egyikének, a dajkaterhességnek a választása esetében sem (108/B/2000. AB határozat, ABH 2004, 1414, 1419–1420.).
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában felmerült esetek és az ezekben hozott határozatok alapján arra a következtetésre lehet tehát jutni, hogy az egészségügy területén az önrendelkezés körébe sorolható egyéni döntési jog korlátozásának alkotmányellenessége eseti mérlegeléstől függően bírálható el.
3. Az indítvány elbírálásánál szükséges az adott területre vonatkozó nemzetközi egyezmény és emberi jogi bírósági gyakorlat figyelembevétele is.
a) A 2002. évi VI. törvény hirdette ki az Európa Tanács keretében az emberi lény emberi jogainak és méltóságának a biológia és az orvostudomány alkalmazására tekintettel történő védelméről létrehozott, Oviedóban, 1997. április 4-én kelt egyezményt, valamint a Párizsban, 1998. január 12-én kelt kiegészítő jegyzőkönyvet (a továbbiakban: oviedói egyezmény). Az egyezmény 16. cikke a magukat kutatásnak alávető személyek védelméről szól. Kutatást az érintett személy kifejezett hozzájárulása esetén is csak akkor lehet végezni, ha hasonló hatékonyságú más módszer nem létezik, és a kutatás miatt a személyt fenyegető kockázatok nem haladják meg a kutatás lehetséges hasznát. A 19. cikk feltételektől teszi függővé az átültetés céljából élő személyből történő szerv- és szövetkivételt. Eszerint szerv- és szövetkivétel csak a befogadó gyógyítása érdekében hajtható végre, ha nem áll rendelkezésre halott személy megfelelő szerve vagy szövete, és nincs hasonló hatékonyságú gyógyító eljárás.
Az Európa Tanács miniszteri bizottsága 1996. december 17-én rendelkezett az oviedói egyezményről készült magyarázó kommentár közzétételéről. A kommentár 38. pontja az egészségügyi beavatkozáshoz az érintett személy által adott hozzájárulásról szóló 5. cikket értelmezi. Az 5. cikk 3. bekezdése szerint a hozzájárulást bármikor vissza lehet vonni. A szakmai előírások alapján azonban az értelmezés szerint a műtétet végző orvos köteles lehet a hozzájárulás visszavonása ellenére folytatni a műtétet, ha ilyen módon hárítható el a beteg egészségének komoly károsodása.
A beteg döntéseivel szemben tehát meghatározott esetekben az egészségvédelmi szempontokat kívánja érvényesíteni az oviedói egyezmény.
b) Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Laskey, Jaggard and Brown v. The United Kingdom esetben foglalkozott az önrendelkezési jog korlátozásának kérdésével (1997. február 19-én hozott határozat, No. 109/1995/615/703–705.). A tényállás szerint az érintett személy hozzájárult szado-mazohista jellegű bántalmazásához, ennek ellenére a bántalmazókat börtönbüntetésre ítélték. A Bíróság megállapította, hogy az Európai Emberi Jogi Egyezmény 8. cikke alapján védelemben részesülő önrendelkezési joggal szemben a büntetőítélettel állami beavatkozás valósult meg. Annak mérlegelésénél azonban, hogy ez a beavatkozás az Egyezmény 8. cikkében foglaltak megsértését jelenti-e, a Bíróság szükségesnek látta az egészségvédelmi szempontok figyelembevételét (44. pont). A cselekmény veszélyes voltára és az egészségvédelmi szempontokra tekintettel a Bíróság úgy döntött, hogy a bántalmazóknak az áldozat hozzájárulásának figyelmen kívül hagyásával történt börtönbüntetésre ítélése nem valósítja meg az Egyezmény 8. cikkének megsértését (50. pont).
A Rees v. The United Kingdom ügyben (1986. október 17-én hozott határozat, No. 2/1985/88/135.) a Bíróság figyelembe vette, hogy egy transz-szexuális személy komoly pszichológiai problémáinak megoldása érdekében, orvosilag indokoltan operáltatta magát más neművé (38. pont). Ennek ellenére nem állapította meg az Egyezmény 8. cikkének megsértését azért, mert az angol állam nem gondoskodott arról, hogy a személyi nyilvántartásokban feltüntessék a panaszosnak az önrendelkezési jog gyakorlásával megváltoztatott nemét (46, 47. pont).
A fentiek azt mutatják, az oviedói egyezmény és az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában megfigyelhető az önrendelkezési jognak egészségügyi, valamint közérdeket figyelembe vevő korlátozása.
4. Az Eütv. javaslatának a 87. §-hoz fűzött miniszteri indokolása a következőket tartalmazza:
„A törvény a művi meddővé tétel alkalmazását a beavatkozással előidézett meddőség alapvetően visszafordíthatatlan jellegére tekintettel objektív módon meghatározott okokhoz, és a törvényben előírt egyéb életkori, szociális feltételeken alapuló engedélyezési eljáráshoz köti.”
Az Alkotmány 70/D. §-ának (1) bekezdése alapján a Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészségre. A korábbi gyakorlat összefoglaló ismertetését adva a 37/2000. (X. 31.) AB határozat megállapította, hogy az Alkotmány ezen rendelkezése alapján alanyi jog nem állapítható meg, csak az államnak az egészségvédelemmel kapcsolatos kötelezettsége, amelyet a 70/D. § (2) bekezdése egészségügyi intézmények létesítésében és az orvosi ellátás biztosításában konkretizál (ABH 2000, 293, 296–297.).
Az alapvetően visszafordíthatatlan jellegű beavatkozással előidézett meddővé tétel helyett a fogamzásgátlás más módszereit lehet alkalmazni. A meddővé tétel olyan beavatkozást jelent, amelyről való döntési szabadsággal szemben áll az egészségvédelem kötelezettsége. Az önrendelkezési jogra alapítottan ugyanúgy nem lehet alapjognak tekinteni a meddővé tételre vonatkozó döntést, mint a dajkaterhességet vagy a mesterséges megtermékenyítéssel történő gyermekszülést. A meddővé tétel korlátjaként meghatározott korhatárnak egészségügyi tapasztalati alapja van. A gyermekszámmal összefüggő korlátozást pedig részben a nagyobb létszámú család anyagi terhei, részben az életkörülmények jelentős nehézségei indokolják. Egyik korlátozás sem tekinthető önkényesnek. Ilyen körülmények között a meddővé tételről történő döntés jogának a maradandó egészségkárosodás megakadályozására vonatkozó állami egészségvédelmi kötelezettségen alapuló, kiegészítő szempontokkal indokolt korlátozás nem tekinthető alkotmányellenesnek.
A fentiek alapján az Eütv. 187. §-a (2) bekezdésének megsemmisítésére vonatkozó indítványokat el kellett volna utasítani.
Dr. Kovács Péter alkotmánybíró különvéleménye
1. Nem értek egyet a többségi határozat alkotmányellenességet megállapító rendelkezésével, s az azt megalapozó indoklás több pontjával. Egyetértek Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró különvéleményében foglaltakkal.
2. Amikor a határozat a családtervezési célú, önkéntes sterilizációnak a harmincötödik életév betöltéséhez történt kötése indokoltságát – a nemzetközi gyakorlatot is figyelembe véve – vizsgálja, bár értékeli a mellette szóló érveket, mégis alapvetően olyan korhatárnak minősíti, amelyet az állam diszkrecionális jelleggel állapított meg, s amelynek a feloldását a demokratikus jogrendű államokban észlelhető tendenciaként tekinti. Ezzel összefüggésben a határozat orvosilag is indokolatlannak tartja a szabály merevségét, mivel az orvostudományok fejlődése miatt úgymond a korábbi évtizedekben uralkodó felfogást tükrözi. Különböző összefüggésekben azonban az Alkotmánybíróság már többször is rögzítette, hogy az Alkotmánybíróság nem ténybíróság. [1287/H/1993. AB határozat, ABH 1994, 803, 806.; 36/1998. (IX. 16.) AB határozat, ABH 1998, 263, 292.; 26/2001. (VI. 29.) AB határozat, ABH 2001, 242, 251.; 1051/B/2001. AB határozat, ABH 2002, 1572, 1577.] Több érv is szól ugyanakkor ismereteim szerint a harmincötödik év indokoltsága mellett: az orvostudományban ma is ezt tekintik olyannak, ami felett statisztikailag megnövekszik a terhességet veszélyeztető tényezők aránya, s ennek megfelelően különböző járulékos vizsgálatokat ajánlanak, illetve egyes országokban tesznek kötelezővé annak érdekében, hogy a Dawn-kór és egyéb szindrómák megjelenését megállapíthassák, s arra a várandós anya figyelmét felhívják. A 2001 előtt csak orvosi indikációjú sterilizációt engedélyező francia szabályozás liberalizációjának előkészítő munkálatai során hozta nyilvánosságra a francia nemzeti etikai konzultatív tanács azt a jelentését (Comité consultatif national d'éthique, Rapport sur la stérilisation envisagée comme mode de contraception définitive n°50, 3 avril 1996), amely szerint a fogamzásgátlási célú sterilizációt magukon végrehajtatott nők aránya a 20–24 és 25–29 éves életkor között 0,5%, 30–34 között 1,5%, 35–39 között 6,4%, 40–44 között 12,7%, 45–49 között 21%. Mindezek egybevágnak a már nem fiatalkori terhesség esetében a fokozott figyelmet igénylő életkori szakaszokkal, a kockázati arányok növekedésével. Az életkori határ indokoltságát az is alátámasztja, hogy a harmincötödik életév után végrehajtott sterilizáció esetében így – a saját korábbi döntését utóbb esetleg megbánó páciens esetében – a termékenység visszaállítására irányuló orvosi beavatkozások már olyan életkorhoz kötődnének, amikor a rizikófaktorok halmozottak, következésképpen a sterilizációról hozott döntés objektíve valóban végleges lesz.
3. A sterilizációt illetően a határozat többször is utal arra, hogy a beavatkozás „ideális esetben” nem jár végleges, visszafordíthatatlan következményekkel. Mivel számos tényező szerencsés egybeesésén múlik a reprodukciós képesség visszaállításának esetleges sikere, a különböző nemzeti jogi, illetve orvosi deontológiai szabályok hangsúlyozzák, hogy a páciens tájékoztatását úgy kell elvégezni, hogy tisztában legyen azzal, hogy a döntés visszafordíthatatlan helyzetet eredményezhet, illetve rendszerint eredményez is. Ezért a többségi határozatnak a visszafordíthatóságból kiinduló okfejtésével, s az abból levont következtetésekkel nem értek egyet.
4. Igaz, valóban van arra orvosi lehetőség, hogy bizonyos típusú sterilizáció dacára gyermekáldás következhessen be, de ebben az esetben ugyanolyan komoly alkotmányjogi problémák merülnek fel. A beavatkozás elméletileg – és bizonyos esetekben – az elzárt petevezeték vagy a férfi esetében a herevezeték újra megnyitásával is megvalósulhat, ez azonban a tapasztalatok szerint a termékenységet ritkán állítja vissza. Így – ahogyan arra a határozat is utal – az esetek jelentős részében az in vitro megtermékenyítés és a megtermékenyített petesejt méhbe való felhelyezése a megoldás. A jelenlegi jogi szabályozás, a kötelező egészségbiztosítás terhére igénybe nem vehető ellátásról szóló 46/1997. (XII. 17.) NM rendelet, azonban a családtervezési célú sterilizációt – ha az nem orvosi indikációra történt – térítéskötelesnek rendeli, s ugyanezt a logikát követve a kötelező egészségbiztosítás keretében igénybe vehető meddőségkezelési eljárásokról szóló 49/1997. (XII. 17.) NM rendelet 4. §-a kimondja, hogy „Az, aki nem orvosi indikáció alapján vette igénybe a művi meddővé tételre irányuló szolgáltatást, a (...) szolgáltatásokat csak a teljes térítési díj megfizetése mellett veheti igénybe.” Ez a bevatkozás (ti. hazánkban az in vitro fertilizáció, az intracytoplazmatikus spermium injekció, az in vitro fertilizáció a megtapadást elősegítő módszerrel), azonban olyan mérvű anyagi költséget jelent, hogy gyakorlatilag csak az anyagilag tehetős családoknak nyílik meg a lehetőség az elhamarkodott vagy más élethelyzetben hozott döntés visszafordítására. A sterilizáció indoka ugyanakkor – mint maga a határozat is rámutat – az esetek jelentős részében éppen a szociális helyzet. Következésképpen tehát a látszatra semleges jogi szabályozás – ti. a visszafordíthatóság elvi lehetősége – gyakorlatilag csoport-specifikusan érinti a különböző szociális hátterű pácienseket. Az ilyen típusú de facto különbségtételt az európai uniós non-diszkriminációs joggyakorlatra tekintettel is aggályosnak tartom.
5. Az önrendelkezési jog és a beleegyezés adekvát voltának a viszonya nézetem szerint a kulcskérdés. A határozat maga is említi, hogy egyes országokat nemzetközi szervezetek vizsgáltak, hogy az ottani állítólag tömeges sterilizációk valóban a páciensek hozzájárulásával történtek-e, s utal arra, hogy ezekben az esetekben az irányadó hazai jogszabályok megsértése valósult meg ott, ahol ezek az állítások igaznak bizonyultak. Tény, hogy számos esetben végső soron bizonyítékok hiányában meg kellett szüntetni az eljárást. Szembeötlő azonban, hogy sok országban gyakorlatilag ugyanazok a problémák kísérik a sterilizáció gyakorlatát, ideértve számos, emberi jogi szempontból a priori jó reputációval rendelkező államot is. Az orvosetikai kérdéseket is érintő nemzetközi dokumentumok nagy súlyt fektetnek a megfelelő tájékoztatáson alapuló („informed consent”) beleegyezésre. Ugyanakkor tapasztalati tény, hogy a panaszosok rendre arra hivatkozva keresték meg az ottani és a nemzetközi jogvédő intézményeket, hogy beleegyezésüket úgy adták meg, hogy nem voltak felvilágosítva a következményekről, illetve az adott tájékoztatást nem vagy nem mindenben értették meg. Mindezek halmozottan jelentkeztek a képzettség, anyagi és szociális háttér szempontjából defavorizáltnak tekinthető rétegeknél. Ennek következtében számos országban a korábbiaknál jóval szigorúbb anyagi és eljárási biztosítékokkal (például bíróság bevonásával, ha fiatal vagy csökkent belátási képességű személyről van szó) bástyázták körül a beleegyezést. A kérdésben vallott álláspontom tehát összefügg azzal a figyelmeztető ténnyel is, hogy visszatérően és nagy számban szembesülnek az országok azzal, hogy ezen a területen a jogalkotói szándék dacára a jogi szabályozás és a gyakorlat gyakran nem esik egybe, nem ritkák és súlyosak a diszfunkciók.
6. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 187. §-ának (3) bekezdése szerint „Családtervezési célból művi meddővé tétel kizárólag magyarországi lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel rendelkező magyar állampolgárnál végezhető el.” Azaz még a most hatályos szabályozás esetében is érdemi különbségtétel van a magyar állampolgár és a külföldi állampolgár között. Jóllehet az indítvány – bár hivatkozott az Alkotmány 70/A. §-ára – nem érintette a kérdésnek ezt a vetületét, mégis figyelembe kellett vennem álláspontom kialakításában ezt a tényt, hiszen ez az egyértelmű tiltó szabály ezek szerint a Magyarországon élő külföldi állampolgárnak az önrendelkezési jogát ebben az összefüggésben a magyar állampolgárénál sokkal jobban korlátozza, végső soron de jure nem ismeri el. A határozat nyomán a diszkriminációs olló a külföldi és a belföldi között még nagyobbra nyílik, hiszen míg eddig csak a harmincöt év feletti vagy három vérszerinti gyermeket nevelő személyek között állt fenn a különbség, az a határozat nyomán gyakorlatilag minden Magyarországon élő nagykorú külföldi és hazai személy között fenn fog állni. Tiszteletben tartva az indítványhoz kötöttségnek az Alkotmánybíróság joggyakorlatában is kikristályosodott elvét, a fentiek alapján – az Alkotmánynak a határozatban is hivatkozott 54. § (1) és 70/A. § (1) bekezdéseire és az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 187. §-ának belső összhangjára tekintettel – magamnak már nem tudom megmagyarázni azt, hogy miért korlátozhatja a magyar jogrendszer alkotmányosan a külföldi állampolgár esetében az önrendelkezési jogot másként, sőt jóval mélyebben, mint ami és ahogyan a magyar állampolgár esetében már alkotmányellenesnek minősül.
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró különvéleménye
1. Nem értek egyet a többségi határozat rendelkező részének alkotmányellenességet megállapító 1. pontjával és ezzel összefüggésben a döntés elméleti megalapozására irányuló indokolással.
Az Eütv. vizsgált rendelkezése a kérelemre végzett, családtervezési célú művi meddővé tételt tiltja azon cselekvőképes személyeknél, akik 35. életévüket még nem töltötték be, vagy nem rendelkeznek három vér szerinti gyermekkel. Jóllehet a többségi határozat elismeri azt, hogy a törvényhozó az önrendelkezési jogot ellensúlyozó szabályokat alkothat, a rendelkezés megsemmisítése minden cselekvőképes, nagykorú személy számára megnyitja annak lehetőségét, hogy magát sterilizáltassa.
A jelen ügy tárgya – az indítvány irányultságának megfelelően – csak a korlátozásként felfogott szabályok alkotmányossága, azaz az Alkotmánybíróság az ügyben nem vizsgálta a családtervezési okból, kérelemre végzett művi meddővé tétel alkotmányosságának teljes kérdéskörét. Az adott ügyben az Alkotmánybíróság csak arról foglalt állást, hogy az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában szereplő, korlátozásnak tekintett rendelkezések alkotmányosak-e.
2. A határozat kiindulópontja az, hogy a családtervezési okból történő művi meddővé tétel kéréséhez való jog az általános személyiségi jog, az önrendelkezési jog körébe tartozik és ezért e jog korlátozása alkotmányossági vizsgálat tárgya lehet.
Azzal egyetértek, hogy a polgároknak mindent szabad, ami nem kifejezetten tilos. Ebből azonban nem következik az, hogy az államnak általában mindent meg kell engednie, ami az orvoslásban a tudomány szakmai fejlettsége, a technikai feltételek megléte miatt lehetséges. Meggyőződésem szerint a nem egészségügyi okból történő művi meddővé tétel olyan fogyatékosságot okoz, mely önmagában az emberi méltóság csorbulásával jár, és melyre így az önrendelkezési jog nem terjed ki. [Ahogy a „saját halálról való döntés jogát” sem tudom elfogadni – v.ö. párhuzamos indokolás, 22/2003. (IV. 28.) AB hat., ABH 2003, 235, 286.] Más megközelítésben ez azt jelenti véleményem szerint, hogy az államnak az Alkotmányból eredő, általános kötelezettsége van tiltani és büntetni rendelni a nem egészségügyi okból végrehajtott csonkításban, sterilizálásban való orvosi közreműködést. Ez az általános kötelezettség levezethető az élethez, az emberi méltósághoz, a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való alapvető jogokból. Az államnak fő szabály szerint büntetnie kell azt, ha valaki egy másik személynek maradandó fogyatékosságot okoz. Ennek az állami életvédelmi kötelezettségnek az érvényesítésétől csak nyomós érvek alapján lehet eltekinteni. Ilyen nyomós érv lehet valamely egészségügyi indok, ideértve a pszichikai egészséget is. A családtervezési célból végzett művi meddővé tételnél azonban ilyen nyomós ok nincs; Magyarországon számos más hatékony, fogyatékosságot, egészségromlást nem okozó, veszélytelen családtervezési eszközhöz széles körben, akadály nélkül hozzá lehet jutni.
Azt a megállapítást, hogy „önmagának mindenki árthat”, nem lehet minden feltétel nélkül általános érvényűnek tekinteni és a jelen ügyre vonatkoztatni. Ezt a gondolatot az Alkotmánybíróság más összefüggésben, személyek homoszexuális egyesületben való tagságával kapcsolatban fogalmazta meg.
Az állam korlátozó rendelkezésekkel és más ellensúlyokkal, tiltásokkal fékezheti, sőt fékeznie kell az önpusztítást. Az, hogy az állam elkötelezett az Alkotmányban megfogalmazott értékek – így az élet, az emberi méltóság, a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészség – mellett, nem jelent gyámkodást a személy fölött. Külön vizsgálandó kérdésnek tartom azt is, hogy az önrendelkezési jog fogalmilag kiterjedhet-e arra, hogy a személy valaki más (adott esetben egészségügyi intézmény, orvos) közreműködésével, aktív beavatkozásával, kellő indok – például egészségügyi ok – nélkül ártson magának.
3. Ha az indítvány elbírálásakor az a kiindulópont, hogy a családtervezési okból végzett művi meddővé tétel kérése eleve az önrendelkezési jog körébe tartozik, de korlátozható jogról van szó, akkor az alapvető jog korlátozásának alkotmányossági vizsgálatánál az Alkotmánybíróságnak olyan szempontok alapján kell vizsgálódnia, amelyek bizonyos mérlegelési lehetőséget biztosítanak az Alkotmánybíróság számára. Ilyen szempont az, hogy az alapvető jog korlátozása, az elérni kívánt célhoz képest, arányos-e.
Elfogadom azt, hogy népesedéspolitikai célok általában nem elégségesek arra, hogy önrendelkezési jogot korlátozzanak.
Véleményem szerint azonban ha a törvényhozó öncsonkító orvosi beavatkozás kérését nem egészségügyi indokból, hanem családtervezési célból teszi lehetővé, akkor legalább megfelelő ellensúlyokkal, objektív korlátokkal ki kell zárnia mind a visszaélések, mind a felelőtlen döntés lehetőségét. Az Eütv. vizsgált rendelkezését, mely a családtervezési okból történő sterilizálás feltételeit szabályozza, még akkor sem lehet aránytalan korlátozásnak tekinteni, ha a többségi határozat szerinti, gyakorlatilag korlátlan önrendelkezési jogból indul ki az Alkotmánybíróság vizsgálódása. A korlátozást kielégítően lehet indokolni az élethez, az emberi méltósághoz, és az egészséghez való joggal. A vizsgált korlátozás célja eszerint az, hogy törvény a törvényhozó által fiatalnak tekintett személyeket megóvja attól, hogy jórészt visszafordíthatatlan és súlyosan egészségkárosító (fogyatékosságot okozó) beavatkozásnak vessék magukat alá, mégha ezt „önkéntesen” is tennék. Adott esetben egy nagykorú, de még nem érett személyiségű fiatal az ekként felfogott önrendelkezési jog gyakorlásával önrendelkezési jogának későbbi gyakorlását lehetetlenítené el. (Sem az Eütv.-ben foglalt tájékoztatási kötelezettség, sem a három hónapos megfontolási idő önmagában nem tekinthető az így kiterjesztett önrendelkezési jog hatékony ellensúlyának.)
A művi meddővé tétel összefüggésében elengedhetetlenek az olyan garanciák, melyek biztosítják, hogy valóban az érintett személy önálló, minden külső kényszertől és befolyástól mentes, a szükséges információk birtokában meghozott, személyes és tájékozott döntéséről van szó. Az objektív kritériumoknak (betöltött 35. életév vagy három vér szerinti gyermek) a törvényből való kikerülésével, nincs elegendő garancia arra, hogy ténylegesen a szükséges információk birtokában hozott, befolyástól mentes döntés születhessen. A tájékoztatási kötelezettség és a várakozási idő nem elegendő garancia. Nem lehet eltekinteni attól, hogy még a nagykorú személyek is kerülhetnek átmenetileg olyan kiszolgáltatott helyzetbe, amikor ténylegesen szabad döntésről nem beszélhetünk. A vizsgált szabályok részleges megsemmisítése ezt a körülményt nem veszi figyelembe.
Az Alkotmány 16. §-a szerint az állam védelmezi az ifjúság érdekeit. A családok támogatásával kapcsolatos szabályok általában a 35. életévben húzzák meg a támogatásokra való jogosultság (fiatalság) határát. Az egyén felfogása – különösen fiatal korában – időben változhat, és e változás lehetőségét, megfelelő garanciákkal, az államnak is védelmeznie kell. Így előfordulhat, hogy valaki nagykorúsága elérése után egy adott élethelyzetben (valamilyen sokkoló élmény hatására, bizonytalan élettársi kapcsolatban, prostituáltként stb.) meddővé tétetné magát, azonban néhány évvel később, helyzete és felfogása változásával már akarna gyermeket.
Az önrendelkezés ebben az összefüggésben nem önmagában a családtervezési célú művi meddővé tétel vonatkozásában vizsgálandó, hanem a születésszabályozás kiterjedt lehetőségeinek összességében. A születésszabályozás az önrendelkezési jog körébe tartozik, azonban egyes eszközei bizonyos korlátozások alá vethetőek. Mivel a családtervezésnek számos, egészségkárosodást vagy maradandó fogyatékosságot nem okozó eszköze rendelkezésre áll, így a meddővé tétel végletes „megoldásának” korlátozása alkotmányosan nem kifogásolható.
Az Alkotmánybíróság egyes reprodukciós eljárásokkal kapcsolatban már megállapította, hogy az ilyen eljárások alapjogként nem illetnek meg senkit [mesterséges megtermékenyítés – 750/B/1990. (ABH 1991, 728); dajkaterhesség – 108/B/2000. (ABK 2004/3)]. A családtervezés egyes módjai tárgyilagos mérlegelés alapján, ésszerű indokkal is korlátozhatóak. A Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában foglalt korlátozást ilyen, nem önkényes korlátozásnak lehet minősíteni.
4. A művi meddővé tétel összefüggésében nem hallgatható el, hogy megengedő törvényeken alapuló, de a társadalmi, gazdasági, politikai környezet hatásaként, külső kényszer alapján kért sterilizálás ma is létező és megoldásra váró probléma harmadik világbeli országokban. (Az 1990-es években Peru indított programot, mely anyagi előnyöket helyezett kilátásba azoknak, akik 30. életévüket betöltötték és legalább három gyermekük van. A gyakorlat, mely a törvényben előírt beleegyezéstől gyakran eltekintett, súlyos visszaélésekhez, és 1995 és 1998 között 300 ezer nő sterilizálásához vezetett.) Ahogy azt a határozat is jelzi, a megengedő törvényi szabályozás mellett végrehajtott, kikényszerített művi meddővé tételről szóló sokkoló példák időben és térben közelebb is előfordulnak.
1

A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.

  • Másolás a vágólapra
  • Nyomtatás
  • Hatályos
  • Már nem hatályos
  • Még nem hatályos
  • Módosulni fog
  • Időállapotok
  • Adott napon hatályos
  • Közlönyállapot
  • Indokolás
Jelmagyarázat Lap tetejére